„Büntetlenül ugyebár soha semmit nem lehet megúszni!”

– Ritka, hogy egy volt bank­rablónak ennyi rajongója van…

– Nem azért járok közönségtalálkozókra, hogy a bűnt népszerűsítsem. Csupán a saját életutamon keresztül szeretnék rávilágítani arra, hogy az ember minden mélységből fel tud állni. Emellett feladatomnak érzem, hogy felhívjam a figyelmet arra: mennyire fontos egy gyermek életében a szülői szeretet, mert legtöbbször annak hiánya miatt csúszhatnak el csúnyán az arányok – ahogyan ez megtörtént az én esetemben is.

– Mégsem a szüleit hibáztatja azért, hogy egykor a bűnözés útjára lépett. Ha jól tudom, első rablását azért követte el, mert bizonyítani akart akkori barátnője jómódú szüleinek.

– Keresd a nőt mindenben! A férfiak jó értelemben mindig egy nőnek akarnak megfelelni, s ez rendesen össze tudja zavarni a dolgokat. Beleestem abba a hálóba, hogy azt hittem, ha van pénzem, akkor sikeres és szabad lehetek. S pont az ellenkezője történt: a pénz csapdájába kerültem, amelyből nagyon nehéz volt kitörni…

– Mi volt a legkeményebb a börtönévek alatt?

– A sitten az a legrosszabb, hogy az ember semmiben nem tud dönteni. A rács mögött nagyon frusztrált, hogyha a bentiek kijelentettek valamit, akkor ahhoz nekem mindig alkalmazkodnom kellett. Eleinte próbáltam lázadni, de rájöttem, hogy jobban járok, ha együttműködöm. Másként nagyon megnehezítettem volna a dolgomat…

– Kerámiázni is a rács mögött tanult meg.

– Odabent nekem a munka egyfajta terápia volt. Akárhány rács zárt is el a külvilágtól, a fejemben mindig szabadság volt, mert a kézműveskedéssel azt csinálhattam, amit szeretek. Annál jobb kikapcsolódás nem is kellett, mint hogy a műhelyben olyan dolgokat alkothattam, amelyekből a börtönnek és nekem is hasznom származott. A kerámiák egyik felét megtartottam, így 28 banánosdoboznyi saját műremekkel és szerszámmal vágtam bele egy új életbe…

– Apropó szabadulás! Nehéz volt újrakezdeni?

– Tudja, hogy van ez: ha megy a szekér, akkor mindenki felül rá, ha viszont elakad, akkor szépen felállnak róla. Én hálás vagyok a sorsnak, hogy vannak olyan barátaim, akik végig mellettem álltak. Ha ők nem segítenek át a börtönéveken, akkor nem tudnék létezni, s valószínűleg nem beszélgethetnénk itt. A köldökzsinór a kinti és benti világ között a legfontosabb az újrakezdéshez…

Névjegy

Az erdélyi születésű Ambrus Attilát édesanyja másfél évesen elhagyta, apja verte, tízéves koráig nagymamája nevelte. Több lopási eset után két évet javítóintézetben, majd további kettőt munkatáborban töltött. Ezt követően 1988-ban egy vonat kerekei közé kapaszkodva szökött át a román határon, Magyarországra. Először egy ampullagyárban dolgozott, később volt sírásó, és feketén állatbőrökkel is kereskedett. Harminc alkalommal – 1993-tól 1999-ig – rabolt ki bankokat és postákat, amik során mintegy 197 millió forintot zsákmányolt.

Ragadványnevét onnan kapta, hogy közvetlenül a rablások előtt, a helyszínekhez közeli kocsmákban whiskyt ivott. Utolsó rablásakor szökés közben társát elfogták, aki kihallgatása során lebuktatta. Ambrus Attilára 17 év börtönt szabtak ki, azonban jó magaviselete miatt 2012-ben szabadlábra helyezték. Jelenleg keramikusként dolgozik.

– Milyen gondolatok kavarogtak Önben, amikor először csattant a bilincs a csuklóján?

– Tudtam, hogy előbb-utóbb el fognak kapni: a kérdés csak az volt, hogy mikor. Különösebben semmit sem éreztem, hiszen a kutyámon kívül nem volt senkim. Hiszek a sorsban, abban, hogy büntetlenül semmit sem lehet megúszni! Én vagyok a példa rá, hogy a sors mindig igazságot tesz.

– Sokan nem értenek egyet azzal, hogy Ön egy negatív példával vált híressé. Mit gondol erről?

– Rengeteg rossz döntést hoztam az életemben, amelyekre nem vagyok büszke. Azonban keményen megfizettem az árát annak, amiket elkövettem. Szívesebben beszélnék az emberek előtt Nobel-díjas fizikusként, de az életem másképpen alakult. Sokan azt hiszik, ezek a fórumok haknik, pedig csupán egy életút őszinte bemutatásai. Soha nem szépítem a múltamat: a negatívumokról éppúgy mesélek, mint a pozitívumokról.

– Megbánt valamit a múltban?

– Azt gondolom, hogy most az életem egyensúlyban van, kiegyenlítettem a számlát a sors felé. Nem érzem azt, hogy bárkinek tartoznék, tiszta a lelkiismeretem. Nyilván, akiket megfenyegettem, ezt másképp látják.

– Úgy tudom, volt már rá példa, hogy találkozott olyan személlyel, akire régen fegyvert fogott…

– Sokáig azzal nyugtattam magam, hogy soha nem bántottam senkit, ezért rendes gyerek vagyok. De ez nem igaz! Az emberek lelkében sebet hagytam azzal, hogy fegyvert fogtam rájuk, s nem tudhatták: meghúzom-e a ravaszt. Olykor a szavak sokkal jobban fájnak, mint a fi­zikai sérülések. Volt, aki megbocsájtott, s van, aki máig pokolra kíván…

– Milyen tervei vannak?

– Szeretnék szakmailag is maradandót alkotni, nem csak bűnügyi vonalon. Elsősorban ugyanis gelencsér vagyok, a kézművesség a szenvedélyem. Persze,

ha valaki kíváncsi a múltam tanul­ságaira, arról is nyíltan beszélek bárhol a jövőben…