Búzaszentelés

Ma is élénken emlékszem, kis falum, Kishartyán búzaszenteléseire, arra a nagyon szép szokásra, tradícióra, amely manapság már lassan szinte teljesen kihal. A paraszt ember számára a búza, mindig is az életet jelentette, hisz ha nem volt búza, nem volt kenyér és ilyenkor éhínség, az emberiség egyik legnagyobb tragédiája fenyegetett. S gondoljanak bele, hogy évszázadok óta is, hány és hány embernek adott munkát, s ez által, hány és hány szegény embernek biztosított megélhetést és kenyeret. És ha nem volt búza, akkor nem volt más gabonanövény sem, s így hiányzott az állatok eledele is. Falunk lakossága, mindig is tisztelettel adózott az „életnek”, a búzának és az abból készített kenyérnek is. Szegények voltunk és a munkák becsületes elvégzése ellenére mindkettőből mégis kevesebb jutott. Jellemző volt, hogy a kezünkből leesett kenyeret – akár csak egy-egy szeletét is – mindig fel kellett vennünk, megcsókolnunk és morzsáig elfogyasztanunk. A búzaszentelés, a határ, a búza- és más gabonaföldek megáldása, megszentelése pogány-eredetű népszokás. Tavasszal, az ókori Rómában – a húsvéti ünnepek táján – a jó termésért, a természeti csapások elhárításáért, ősi szertartást, körmenetet tartottak. A búzaszentelést, a pogány szokás helyettesítésére, Liberius pápa rendelte el, a negyedik században. Noha a katolikus egyházban a szentelés napja, április 25-e lett, mely egyben Szent Márk napja is, a szertartásnak, a szent ünnepnapjával nincs kapcsolata, mint ahogy magyar egyházi szokás az is, hogy e nap az egyik könyörgő napunk is. E keresztény szokás – a búzaszentelés – Nyugat-Európában a 9. században, majd ezt követően Magyarországon is meghonosodott. A búzaszentelésre, ma is, mint szép vallási eseményre emlékezem. A szentelés helyszínére a templomból, a templomi kereszttel és szépséges lobogóinkkal „felszerelkezve”, indultunk el. A templom megkerülését követően, a legközelebbi – a temető mellett húzódó – búzatáblákhoz igyekeztünk, énekelve és közben a mindenszentek litániáját is imádkozva. A körmenetben a lányok – maguk készítette – búzakoszorút, az asszonyok pedig maréknyi búzaszálat vittek. A rövid, talán mindössze kétszáz méternyi út után, a tisztelendő úr megszentelte, megáldotta a búzatáblákat, a falu összes vetését, sőt egész határunkat is, majd énekelve, imádkozva visszaindultunk. A visszaúton a megáldott búzakoszorúk, már a templomi keresztet és lobogóinkat díszítették. Kis falumban is élt az a néphit, hogy minden szentelménynek, így a megszentelt búzaszálnak is különös ereje, gyógyító hatása van. Ezért a hazavitt búzaszálakból például gyógyteát készítettek és gyógyírként másra is felhasználták. A lakásban a feszület és a szentképek mellett elhelyezettek, pedig a család számára védelmet biztosítottak, mint ahogy az imakönyvekbe préselt, és a férfiak kalapja mellett elhelyezett búzaszálak is. Ma már nem, vagy csak kevés információt hallunk a búzaszentelésekről, pedig e szép hagyományt, ahol lehet, őrizni, folytatni kellene. Számomra örökké különleges és felejthetetlen emlék marad.