Sok erőt adott neki a nógrádi vár története

– Hetvenöt éve Nógrádon látta meg a napvilágot, hogy emlékszik vissza erre a kis településre?

– Gyerekkoromban Nógrád sportélete jelentős aktivitással bírt, mert az akkori tanítók által készített sportszerekkel megszerettették velünk a mozgást. A szpartakiádok – mindegy, hogy milyen apropóból – nagy tömegeket mozgattak meg. A kötelező részvétel után óhatatlanul életünk része lett a mozgás, hisz ezeken a versenyeken senki sem akart utolsó lenni. Persze ez nem adott életre szóló kötődést a sporthoz, de a mozgást az emberek közelébe hozták. Nagyrészt könnyűatlétikai számokban indultam, de fiúként természetesen a labdarúgást is szenvedélyesen űztük. Az akkori gyerekek életének része volt az állatok legeltetése is. Befestettük egy színűre a libáinkat, hogy majd szét tudjuk válogatni őket, mi meg elmentünk focizni. A felvég játszott az alvéggel, mindig jelentős küzdelem alakult ki a két tábor között.

– Hogy került Vácra?

– Mamám Vácon dolgozott, én a nagyszüleimnél éltem Nógrádon. 11-12 évesen beköltöztem a mamámhoz. Ő egész nap dolgozott, én pedig sokat csellengtem, így ismerkedtem meg a Dunával is. Nagyon félelmetes dolog volt, mert a Nógrádon csorgadozó patakokhoz képest hatalmasnak láttam. Viszont inspirált, hogy a hasonló korú srácok mennyire otthonosan mozogtak rajta. Én nem tudtam úszni – honnan is tanulhattam volna meg –, ezért óvatosan, lassan barátkoztam a hatalmas vízzel.

– Könnyen beilleszkedett?

– A nógrádi, palócos tájszólásom miatt sokat szekáltak az iskolában, ahol már egy korábban kialakult közösségbe kellett beilleszkednem. Visszahúzódó gyerek voltam, és egy nagyszájú gyerek gyakran megtalált, piszkált és bizony néha elagyabugyált. Egy másik osztályból ketten is jártak bokszedzésre, megkérdeztem őket, hogy mehetek-e én is edzeni. Mehettem, titokban készültem és megtanultam ezt-azt. Ez felbátorított, és egy ilyen atrocitásnál úgy állon vágtam azt a nagyszájút, hogy colostokként esett össze. Innentől kezdve nagy tiszteletnek örvendtem.

– A boksz klub 1956-ban, a forradalom után felbomlott. Egy évvel később egyre sűrűbben jártam le a Dunához, ahol a gyerekek nagyon jól érezték magukat. Az akkori váci evezősök nagyon jók voltak. A bokszoló ismerőseim közül egy páran lejártak evezni és én csatlakoztam hozzájuk. Rajtuk keresztül odamentem az evezősök edzőjéhez, aki azt mondta, hogy gyűjtenek gyerekeket egy pár hónap múlva induló evező nyolcasba. Én folyton ott sertepertéltem, nehogy elfelejtsenek. Amíg a nyolc gyerek összejön, az időbe telik, így néha sokat kellet várnom a többiekre, és arra figyeltem fel, hogy a kajakosok milyen jól szórakoznak. Hozzájuk csapódtam, és az akkor még versenyző későbbi edzőm, Babella László segítségével megismerkedtem a kajakozás rejtelmeivel. Többek között az is vonzó volt, hogy egyesben az ember oda ment, ahová akart. A felfedezés pedig nagyon hajtott, csak egy gond volt, még mindig nem tudtam úszni. Ezért mindig nagy, nehéz, széles kajakokban mentem evezni, mert azok stabilak voltak. Így mindig a parthoz közel mentem, ha esetleg felborulok, ne legyen gond. Egy új világ nyitotta ki kapuit előttem, sok új dologgal megismerkedhettem.

– Hogy került az FTC-be?

– Vácon nem volt versenyszakosztály, 1956-ban az edző onnan is kiment, és csak magunknak eveztünk. Babella már egy éve versenyzett, ő is azt tanácsolta, hogy igazoljunk a Fradiba. Az FTC-nek hatalmas nimbusza volt, így egyértelmű volt, hogy odamegyünk. Az első találkozásom a fradista edzővel viccesre sikerült. Leeveztünk hozzá a húsz kilométerre lévő Surányba, a Duna melletti gyári nyaralóban töltötte a szabadságát a családjával. Én nagyon odatettem magam, kihúztam magam, szépen eveztem, legalábbis ezt gondoltam. Utána beszélgettünk, és egyszer csak azt mondta az edző Babellának, hogy jól evez a fiú, csak kónuszos, és elkezdtek nevetni rajtam. Én nem nevettem, mert nem tudtam, hogy ez mit jelent. Otthon, Nógrádon sokat bicikliztem, ezért erősek voltak a lábaim és széles volt a csípőm, de a felsőtestem relatíve vékony. Ez azt jelentette, hogy gyenge vagyok, hjaj, ez nagyon mellbe vágott. Tudatosan növeltem az erősítő edzéseim számát és nagyon hajtottam.

– Az ifi korban, 19 éves kor előtt még nem jöttek, hanem csak utána. Akkoriban az ifisták nagyon jók voltak, én meg nem voltam áttörő tehetség. Mivel Vácon sokat eveztem, nagyon jó volt az állóképességem, ezért hosszú távon voltam jobb. Az áttörést az 1963-as jugoszláv világbajnokság jelentette. Akkor két magyar hajó indulhatott egy számban. Nagy Gyuri volt a legjobb, ő képviselte a rutint, az esélyest, én pedig az újoncot. Én nem ismertem a nemzetközi mezőnyt, és megkérdeztem Fábián Öcsit – aki öreg róka hosszútávos volt, és én nagyon tiszteltem őt –, hogy ki a menő a tízezer méteren. Azt mondta, hogy van egy nagydarab német, aki a legnagyobb favorit, és ha felülök az oldalvizére, akkor biztos, hogy elől fogok végezni. Vácon én sokat ültem Babella oldalvizén, ezért rutinos voltam benne. Egy probléma volt, hogy a rajtnál 15-en voltak közöttünk. A váciaknál nagyon sok fineszességet tanultam, érdekesen járt az agyunk. Mikor a jugoszláv bíró már nem figyelt, én hátraeveztem, és beálltam a német mellé. A rajt után én rögtön beültem a favorit oldalvizére, és életem első nagy versenyén harmadik lettem. Húsz évesen, ez hatalmas élmény volt, hiszen nem is én voltam – a magyarok közül sem – az esélyes. Ez is bizonyította, hogy nem ijedtem meg a nehézségektől, hanem elébe mentem nekik. Nagy elismerést szereztem, és a következőkben is számíthattak rám.

– Egy évvel később, 1964-ben jött az olimpia…

– Álmomban sem tudtam elképzelni, hogy én menjek Tokióba, pláne úgy, hogy 1960-ban még a tévé előtt szurkoltam a magyar Szöllősi Imrének, aki második lett a római olimpián. Én voltam az egyik legnagyobb csodálója. A válogatók közül kettőt is megnyertem, de nem mertem gondolni arra, hogy a nagymenők helyett engem választanak. Amikor mondták, hogy mégis én megyek, kinevettem őket, mert azt hittem, hogy csak meg akarják viccelni ezt a glottgatyás, nógrádi legénykét. Nem mertem elhinni addig, amíg el nem indult a verseny. Az olimpia olyan, mint egy álom. Azokat az embereket, akiket az újságban láttam, ott találkozhattam velük, ezt 21 éves fejjel alig akartam elhinni. Szorgalmasan készültem, de hogy ez mire lehet elég, nem tudhattuk. Ilyenkor sokat segített, ha arra gondoltam, honnan is jöttem.

– Eszébe jutott a nógrádi vár?

– Amikor tehettem, mindig felmentem a várba. A nagyapámtól sokat hallottam a nógrádi várról, és a település történetéről. Lehet, hogy patetikusan hangzik, de sok erőt adott az, hogy eleink ott küzdöttek, és bebizonyították, milyen kemények a magyarok. Úgy éreztem, hogy ha ilyen bizalmat kaptam a kajak válogatott akkori vezetőitől, az őseink szellemei sokat segíthetnek abban, hogy minél jobban szerepeljek. Amikor otthon, hazai vizeken versenyeztem, ez nem volt olyan erős érzés, de ha kikerült az ember külföldre, ez hatványozottan előjött. Nálam a teljesítményem fokozását segítette elő, amikor a nógrádi várra, és elődeinkre gondoltam.

Az olimpián is, amikor elmentem bemelegíteni, arra gondoltam, hogy magyar vagyok, Nógrádról jöttem, a kis glottgatyás gyerek vagyok, akit nem lehet csak úgy megverni. Nem lehetnek kifogások, bizonyítanom kell. Magyarországot képviseltem. Volt a mezőnyben három olyan, akiknek már előre odaítélték az érmeket. Nekem már az is szenzációs érzés volt, hogy bekerültem az olimpiai döntőbe. Amikor elindultunk, eszembe jutott a számtalan kilométer, amit a Dunán leeveztem, és eszembe jutott a nógrádi vár is.

– Mi történt a döntőben?

– Én általában úgy versenyeztem, hogy a többiekhez képest gyengébben kezdtem, és a táv második felében jöttem fel. Ötszáz méternél hatodik-hetedik helyen voltam. Azt mondtam magamban, hogy ez nem lehet, nógrádi palóc fiú vagyok, gyerünk csak! Összeszedtem minden erőmet, és zsinórban előztem meg a többieket. A svéd fiú, aki nyert, még be tudta magát húzni, 10-15 centivel előzött csak meg. Második lettem, amit akkor nem fogtam fel, mert úgy ki voltam fáradva. Az akkori magyar kajak-kenu csapat legjobbja voltam a megnyert ezüstéremmel. A szerény Hesz Misa vitte hátán a csapatot.

– Nagyon megváltozott minden, mert a sportág rám hivatkozva próbálta megszerezni a szükséges hátteret. Én azt mondtam, hogy megpróbálok többet tenni azért, hogy legközelebb, Mexikóban jobb legyek, erősítettem, hajtottam tovább. Profi módon készültem rá. Sokszor volt, hogy Vácról leeveztem harminc kilométert az edzésre, majd a tréning után haza is eveztem. Sokszor éreztem, hogy milyen rengeteg kilométer ez. Amikor odakerültem a döntőbe, arra gondoltam, hogy a többiek ezt nem csinálták meg.

A négy év során a nagy nemzetközi versenyeken megpróbáltam helytállni. Úgy készültem, hogy 2-3 kilónyi plusz súlyt tettem a hajómba, hogy küzdjek, erősödjek, de ha kiveszem a súlyt, mindenkit meg tudjak verni. El is könyvelték, hogy engem játszi könnyedséggel meg tudnak verni. Az edzőm is partner volt abban, hogy ne mutassuk meg a többieknek, hogy mire is vagyok képes, és megvédett, amikor kritizáltak azért, mert nem jöttek az eredmények úgy, ahogy képzelték.

Időközben feljött egy szovjet kajakos, aki nem erejével, hanem nagyon jó képességeivel, technikájával emelkedett ki, és nem volt buta. 1967-ben versenyeztünk egymás ellen. A szokásos módon lemaradtam a táv első felében, majd biztattam magam, hogy hátrányomat ledolgozzam. Hétszáz méternél utolértem, ő rám nézett, és úgy elhúzott, hogy két hajóhosszal, azaz tíz méterrel megvert, én pedig végül csak harmadik lettem. Ezek után még többet edzettem, hogy őt is meg tudjam majd verni.

– Aztán jött Mexikó…

– Akkor én voltam a legjobb magyar, és mindenki azt mondta, hogy meg kell nyernem az olimpiát. Ez iszonyatos terhet rakott a vállamra. Az volt az egyik legnagyobb feladat, hogy elodázzam tőlem ezt a terhet. A másik nehézség a verseny helyszínéből fakadt. 2600 méter magasan kevés volt az oxigén, erre kellett tengerszinten felkészülni. Én azt találtam ki, hogy az edzéseken nem veszek levegőt, de keményen hajtok. Sokszor volt, hogy ájulásig is elmentem. Ezt a területet próbáltam minél tovább kitágítani. Nagy odaadással készültem, mindent megtettem, hogy jól szerepeljek. De azt senki nem tudta megmondani előre, hogy ez mire lehet elég. Próbáltam az esélyesek felelősségét kizárni, mert ha magamra veszem, csak rossz irányba terelt volna.

– Mi volt a különbség az előző olimpiához képest?

– Ezúttal az olimpiai nagy faluban kaptunk szállást, Tokióban messzebb voltunk. Ott nemzetközi szakácsok főztek, amiből csak a ham and eggs volt ehető, és amikor már két hete azt ettük, akkor már minden bajunk volt. Mexikóban saját szakácsunk volt, aki magyar ételeket készített, így nem esett vissza a teljesítményünk.

– A szállásunkon volt egy nagy tábla, ahol a magyar érmesek és pontszerzők eredményeit gyűjtötték össze. Egyszer csak megálltak az éremszerzésben a magyarok, és az esélyesek is csak botladoztak. Ekkor azt mondták, hogy na, majd jönnek a kajakosok… Mindenki ránk számított. A probléma az volt, hogy az ezer méteres egyes mindig az első szám, tehát én kezdtem a sort. És a régi sorminta szerint, ahogy az első végez, úgy végeznek a többiek is utána. Ha a csapatból az elsőnek induló jól megy, ettől a többiek feldobódnak, követendő példaként tekintenek rá, és megnyitja a zsilipeket, mert ha neki sikerült, nekünk is sikerülhet.

– Egy apróbb közjáték is megzavarta előtte…

– Ebben az időben jött be az a verseny felkészülési forma, hogy a rajt előtt legalább egy-másfél órával az ember leevezi a távot, hogy az idegeskedést levezesse, és az elképzelt taktikát mélyebben rögzítse, mert a verseny élesben megy, ott már nem lehet gondolkodni. Akkorra már mindennek automatikusnak kell lennie. Utána visszamentem a csónakházban, hogy amennyire csak lehet, rápihenjek a döntőre, meditáltam. Szóltam az egyik edzőnek, hogy negyven perccel rajt előtt ébresszen fel, és befeküdtem az egyik hajó alá. Megmondom őszintén, elaludtam. Az edző nem szólt, és magamtól felébredtem, fél órával a rajt előtt. Ha nem ébredek fel, senki meg nem talált volna, és nem lettem volna bajnok.

– Amihez a kiváló taktika is kellett…

– Tudtuk, hogy ha nem figyelünk oda, hatszáz méternél bekövetkezik az az oxigénhiányos állapot, ami eldönthet mindent. A többiek tudták rólam, hogy gyengén rajtoló versenyző vagyok, és később erősítek bele. Azt mondtam magamban, hogy próbáljuk őket összezavarni, és olyat kell csinálnom, amit nem szoktak meg tőlem. Ez azt jelenti, hogy a rajt után úgy elindultam, ahogy csak tudtam. Kétszáz méternél egy fél hajóval én voltam elől. Mivel tudták, hogy jó az állóképességem, összezavarodtak és elkezdtek kapkodni. A levegőt is kapkodták, de csak felszínes oxigénfelvételre volt képes a tüdejük. Ekkor visszaengedtem, visszaállt a keringésem, és figyelő álláspontra helyezkedtem. Lemaradtam két hajóhosszal, ez nálunk körülbelül tíz méter. Vitray be is pánikolt, mert sehol sem látott a monitoron. Én a hatszáz méterre koncentráltam, ezt nagyon sokat gyakoroltuk. 30-40 csapást teljes erőből megnyomok, majd visszaengedek, és megint elölről, amíg az erő tart.

Egy csodálatos érzés, ezt nem is lehet elmondani. Olimpia négyévente van, teljesen más szelleme van, mint egy világbajnokságnak, itt egy csomó sportág legjobbjai gyűltek össze, és azokkal vagy együtt.

Amint korábban említettem, az olimpián nagy terhet jelentett, hogy a kajakosoknál én voltam az első induló. A győzelmem után megnőtt a magyar szurkolók száma, és a sikeremen felbuzdulva más is győzni tudott, és mindenki nyert érmet. Többen is megköszönték azt, hogy erőt adtam nekik és utat mutattam. Feldobódtak, maguk fölé nőttek.

– Nem úgy kezdtem el sportolni, hogy ebből bármilyen anyagi előnyöm származzon. Nem volt mozgató erő az anyagi oldala. Az mozgatott, hogy bennem megbízott az edzőm, megbízott Magyarország és azok, akik a televízió előtt szurkoltak, azok az adófizetők, akiknek a pénzéből gyűlt össze nekünk a felkészülésünkhöz szükséges háttér. Ezeknek az embereknek meg kellett adnunk azt az érzést, hogy értük is küzdünk. Ott Hesz Mihály voltam, de a magyar Hesz Mihály. Mindig úgy fogalmazódott meg bennem, hogy a magyar nép a kajakos, a dárda a kajak, és a dárda hegye, a csúcsa vagyok én. Ha az kicsorbul, az eredmény nem lesz jó. Nekem kellett azokkal a tulajdonságokkal rendelkeznem, hogy a dárda hegye ne csorbuljon ki.

Vácon példaképként kezeltek, nagyon szerettek, lakáshoz is hozzá juttattak, ami nagy dolognak számított. A váci vágóhídon dogoztam, de nem csak a pénzért jártam be. Ehhez is a Fradi segített hozzá. A város megpróbálta előteremteni a felkészülésemhez szükséges anyagi hátteret is. A váciak és a nógrádiak is nagyon örültek a sikeremnek, mindenki részt érzett a sikeremben. A város nagy fogadást rendezett nekem az olimpia után, hisz én voltam a város első olimpiai bajnoka.

– Nagy szorgalmam miatt, és mivel magányos farkasként könyveltek el, engem kiáltottak ki vezérnek, példaképnek. Ha arról volt szó, hogy kétszer-háromszor kellett ezer métert menni időre, akkor én mentem négyszer-ötször. A többiek is jöttek utánam. Ha télen elmentünk sífutni, mentem 10-15 kilométert, a többiek sem mertek elmaradni. A nógrádi palóc létemnek is köszönhetően olyan akaraterőre tettem szert, minek révén le tudtam küzdeni a fáradtságot is. Ebben az időszakban nálam az edzés volt a legfontosabb. Ezért sokan felnéztek rám. Így a mi csoportunkban senki sem lógott ki a sorból. Azt mondták, hogy ha Misa nem nyavalyog, akkor nekünk sem lehet.

– Első felesége az olimpiai ezüstérmes úszónő, Gyarmati Andrea volt. Hogy ismerkedtek meg?

– Az akkori úszók amerikai módszerekkel készültek, és ezek nekünk is újak voltak. A mi edzőink és az úszóedzők – köztük Székely Éva is – sokszor eszmét cseréltek, és ebből egy átfogó, közös edzésforma alakult ki. Mi eljártunk úszni, hozzánk pedig tornatermi edzésre jött el pár úszó. Mindig úgy van, hogy a saját sportág lányai nem tetszenek a fiúknak, mindig a másik sportág lányai voltak érdekesek. Andrea Mexikóban volt 14 éves, és eljárt hozzánk edzeni. Sokszor voltunk együtt, sokszor jártam úszni edzésen kívül is. Közelebbi kapcsolat is alakult ki, majd házasság.

– Innen egy fia született, a vízilabdázó Hesz Máté.

– Én 1980-ban Németországba költöztem, Máté négy éves volt akkor. Tudtam, hogy jó kezekben hagyom. Bármerre ment, víz közelbe került. Ha olimpiai bajnok úszó nagymamájával, Székely Évával, vagy az anyukájával van, akkor úszik, ha olimpiai bajnok vízilabdázó nagypapájával, Gyarmati Dezsővel, akkor pedig vízilabdázik. Nagyon örültem neki, hogy ilyen sikereket ért el, tudtam, hogy meg fogja szerezni a szükséges képességeket hozzá. Kétségtelenül nehéz örökséget kapott, bármerre nézett, olimpiai bajnokok vették körül a családban.

– Szép magas gyerekek, nem kajakoznak, mert csak messzebb lett volna rá lehetőség. Büszke vagyok rájuk.

– Mivel foglalkozott kint?

– Stuttgarttól húsz kilométerre délre, Sindelfingenben fogorvosként praktizáltam 28 évig, most már nyugdíjas vagyok. Érzésem szerint az egyetemet és a szakmát is olyan lelkesen, akkora szorgalommal műveltem, mint a sportot.

– Mexikó után már a privát életét is építette…

– 1976-ban hagytam abba a kajakozást, az orvosi diplomám miatt. Finom, laza kezekre volt szükségem a fogorvosi pályához, aminek nem kedvezett, hogy az edzéseken tonnákat mozgattam meg. Még készültem 1972-re, Münchenre, de az már nem volt elég arra, hogy én legyek a legjobb magyar.

– De a sport azért még a közelmúltban is szerepet játszott az életében.

– Igen, több veterán világbajnokságon is elindultam. Látom, hogy a többi kortárs felett is elmentek az évek, ők is megöregedtek, de a kajakosok kimondottan jó közösséget alkotnak. A sport egy nagyszerű dolog, összekovácsolja az embereket. Kétségtelen, hogy ha elmegyek kajakozni, nem vagyok már olyan gyors, mint régen, de ezt már nem veszem zokon, ez az élet rendje.

– Az edzősködés sosem merült fel önben?

– Dehogynem, ez régi téma. Én mindig is kritikus voltam magammal szemben, nem kellett sose kétszer mondani, hogy csináljak meg valamit, így nem tudnék megfelelő elvárásokat támasztani egy fiatal sportolóval szemben.

– Mivel tölti nyugdíjas napjait?

– Amíg praktizáltam, nem volt szabadidőm. Most megpróbálok magammal foglalkozni, intenzívebben bringázni, síelni, úszni, teniszezni, hogy ne gyarapodjanak a kilók.

– Csinálna-e valamit másképp, ha visszatekint?

– Alapjában véve nem. Ha hasonló szituációban lennénk, most nem költöznék ki Németországba. Abban a szituációban, abban a miliőben ezt kellett tennem. Kedvezőtlen családi szituációk miatt kerültem Németországba, mint későn hazatérő német.

Hesz Mihály

Született: 1943. december 15., Nógrád

Sportág: kajak

Klubjai: Váci Hajó (1960–1963), Ferencvárosi TC (1964–1980).

Nagyobb eredményei: 1962-ben szerezte első felnőtt bajnoki érmét, összesen tizennégyszer nyert magyar bajnokságot. 1963-től 1972-ig volt magyar válogatott. Olimpiai bajnok (1968, Mexikóváros, K1 1000 m), és ezüstérmes (1964, Tokió, K1 1000 m). Világbajnok (1971, Belgrád, K1 4×500 m), Európa-bajnok (1966, Berlin, K1 10.000 m).

Elismerései: Az év magyar kajakozója (1964, 1966, 1968), örökös bajnok, Nógrád és Vác díszpolgára.

Kiemelt fotónkon: Hesz Mihály (középen) a róla elnevezett iskolában – Fotó: Torjay Attila, NMH