Nyelvművelő tevékenységéért díjazták a balassagyarmati tanárnőt

– Pontosan mit takar a Péchy Blanka–díj?

– Péchy Blanka színésznő és nyelvművelő volt, ő a Kazinczy-díj megalapítója. 1914-ben végezte el a Színművészeti Akadémiát Bajor Gizi évfolyamtársaként. Ő volt Ady költészetének egyik első népszerűsítője. A kortársai közül kiemelkedett versmondó képességével, az ő javaslatára rendezték meg először a szép magyar beszéd versenyt 1966-ban. A rádióban pedig nyelvművelő sorozatot indított Beszélni nehéz! címmel. 1960-ban díjat hozott létre a szépen beszélő hivatásos előadók jutalmazására. 1994-től a Kazinczy-díj Alapítvány Péchy Blanka-díjat is oszt általános és középiskolai tanárok elismerésére.

– Miben áll az Ön tevékenysége, amiért megítélték Önnek ezt a díjat?

– Két évtizede, a megalapítása óta vezetem a Beszélni nehéz! szakkört Balassagyarmaton, amely főleg nyugdíjas magyartanárokból áll. Jó hangulatú, félig-meddig baráti társaság vagyunk, a csoportot annak idején azért is hoztuk létre, hogy hasznosan kitöltsük a nyugdíjba vonulás után keletkezett szabadidőnket. Rendszeresen tartjuk a kapcsolatot a Magyar Katolikus Rádió Szóról–szóval című műsorával, ez a Magyar Rádió Beszélni nehéz elnevezésű beszédművelő műsorának a jogutódja. Péchy Blanka és Deme László nyelvészprofesszor alapították negyven éve azzal a céllal, hogy felhívják a figyelmet a hangzó beszéd fontosságára. A műsor a helyes kiejtés törvényszerűségeinek a kutatását tűzte ki céljául. Eleinte ez a rádió önkritikai műsora volt, az adásokban előforduló hibákra, a helytelen kiejtésre fókuszáltak. A csoportunk a legutóbbi 300 adáshoz hiánytalanul elkészítette és elküldte a megfejtéseket. Megoldásainkért minden lehetséges jutalmazási formában részesültünk már.

– Milyen keretek között adták át a díjat?

– A Kazinczyról elnevezett szép magyar beszéd verseny Kárpát-medencei döntőjének kétnapos megmérettetésén került sor az átadásra. Ez egy hazai és határon túli középiskolák számára meghirdetett verseny, amely az elmúlt öt évtized során országos mozgalommá nőtte ki magát.

– 2003-ban vonult nyugdíjba, előtte közel négy évtizedig tanított. Több évtizedes pályafutás után milyen érzés visszatekinteni az iskolában eltöltött időre?

– Én, mióta az eszemet tudom pedagógus akartam lenni. Falusi gyerek voltam, a hetedik osztályig egy kis szabolcsi településen, Ófehértón éltünk. Nagyon jó magyartanárom volt általános iskolában, így korán eldőlt, hogy én is ezt a szép tantárgyat szeretném tanítani. Költözés miatt hetedikes koromban Sátoraljaújhelyre kerültem iskolába, ahol az osztálytársak részéről éreztem némi lenézést a faluról odakerült lány irányába, de a tanárok mégis engem küldtek a tanulmányi versenyekre. Pedagógusként sem tudtam soha elfogadni azt, hogy a falusi iskolákat megkülönböztetjük a városiaktól. Igazságtalannak érzem, hiszen abban a közegben is tanítanak kiváló tanárok, és számtalan értékes szakember azokból az iskolákból indult útjára. Én a pályafutásomat Nógrád megye falvaiban kezdtem, több falusi iskolában is tanítottam, a mai napig jó szívvel gondolok vissza azokra az évekre. Más idők, más gyerekek voltak, előfordult, hogy a diákok reggel az útközben szedett virágcsokorral a kezükben érkeztek az órára. De az utána következő városi évek is szépek voltak. Volt, hogy az ember úgy érezte egy-egy helyzetben, hogy pedagógiailag kudarcot vallott, aztán kiderült, hogy mégsem. Sosem bántam meg, hogy tanár lettem.

– Beszélni nehéz? Hogyan beszélnek ma az emberek, s változott-e valami a világban?

– Én úgy veszem észre, ahogy felgyorsult a világ, az emberek beszéde is egyre gyorsabbá vált. Egyre nehezebb megérteni, mit akar mondani a másik. Sokan hadarnak, nem csak a hétköznapi életben, a médiában is. Rengeteg idegen szót keverünk a beszédünkbe, ami nyilvánvalóan az internet, a technológiai fejlődés, a globalizáció hatása. Terjednek az egészében angol nyelvű formák, a magyarosított, magyar toldalékokkal ellátott angol nyelvi szavak és a tükörfordítások. A nyelvészek egy része azt állítja, ez régen is így volt, a változás törvényszerű, mert a nyelv alkalmazkodik az élet új dolgaihoz, a kifejezés új szükségleteihez, és magához a használójához: az emberhez, aki szintén folyamatosan változik. Én azokkal értek egyet, akik ezt már túl soknak találják. Úgy látom, egy áthidalhatatlan szakadék keletkezett a mai nyugdíjas korosztály és a fiatalok között, alig értjük meg egymást. Úgy vélem, nem lehet már megállítani ezt a jelenséget, és ez kissé riasztó is számomra.

Gazdag életút a Péchy Blanka-díjig

Engelberth Katalin a Szabolcs megyei Ófehértón született 1946-ban. A sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos gimnáziumba járt, majd az egri tanárképző főiskolán szerzett magyar–orosz szakos tanári képesítést. Pályája kezdetén Varsány, Litke, és Mátraszőlős általános iskoláiban tanított, majd 1977-től Balassagyarmaton az akkori II. Rákóczi Ferenc általános iskolában, később a több intézmény egyesítéséből létrejött Szabó Lőrinc általános iskolában 2003-ban történt nyugdíjba vonulásáig. Két évtizede vezeti a Beszélni nehéz! kört Balassagyarmaton.