Hópelyhek az út mentén

Egy barátommal éppen hazafelé tartottunk az ünnepek előtti utolsó nagybevásárlásból. Mifelénk gyönyörű erdők vannak, melyeken keresztül hepehupás, ámde kétségkívül vadregényes út vezet hazáig. Mindkét oldalon csupasz fák kísértek bennünket, a félhomályban olykor egy-egy szarvas árnyéka is kivehető volt.

A természet közelségén kívül más előnyökkel is jár, hogy ha az ember a Mátrában lakik: csaknem minden évben, nálunk esik először a hó. Így egy cseppet sem volt meglepő, hogy a kacskaringós utakon kocsikázva, a lámpa fényében, néhány fehér folt tűnt fel előttünk.

- Leesett volna az első hó, amíg mi távol voltunk? – tettem fel barátomnak a kérdést, aki válasz helyett akkorát fékezett, hogy a jármű kis híján felborult. Bizonytalan mozdulattal szálltunk ki az autóból, mint akik félnek, hogy amit látni fognak, túlságosan fájdalmas lesz. Nehezen hittük el, ami a szemünk elé tárult. Feldolgozni pedig valószínűleg sohasem tudjuk majd.

Az út közepén egy nagy, fekete zsák hevert, mely annyira sötét volt, mintha egyenesen a pokolból dobták volna ide, hogy elnyeljen minden jót a világban. Benne és körülötte mindenütt apró kis testek hevertek, akár a szétdobált hógolyók. Ártatlan kiskutyák voltak, tekintetükön a létező legszörnyűbb fájdalommal, amelyet ember egyáltalán el tud képzelni. Senkinek sem kívánom azt az iszonyú kínt, amelyről e vérrel áztatott kis „jegesmacik” meséltek. Menet közben dobhatták ki őket egy autóból, mint ahogyan mások egy cigarettacsikket. Ki tehette ezt? Vajon létezik élő, mely képes ily kegyetlen gyilkosságra? Talán nem is halandó volt, hanem maga a gonosz haladt végig azon az úton, megüzenvén a világnak hogy itt járt, és nagyon is létezik.

Az út mellett találtunk egy gödröt, ahol gondosan egymás mellé pakoltuk a fagyott, dermedt kis testeket, melyekre az angyalok szőttek tejfehér takarót, az egyre sűrűbben szállingózó hópelyhekből.