Gondolataim a barátságról

A jó barátságban megmutathatjuk a kicsit őrült oldalunkat is, igazi énünket. Ha van társunk, akivel együtt lehetünk „bohócok”, jóval könnyebben birkózunk meg a nehéz helyzetekkel, gondjainkkal és szorongásainkkal. Minden titkunkat, gondolatainkat megosztjuk egymással, megbízunk a másikban. Nem beszéljük ki, nem ítéljük el, elfogadjuk olyannak, amilyen. Feltétel nélkül szeretjük és tiszteljük egymást. A jó barát figyelmeztet tévedéseinkre, őszinte velünk, nem dicsér alaptalanul, valós tükröt tart elénk.

Örülök, hogy én megtaláltam azt a barátot, aki megért engem, velem van, akire mindig számíthatok.

A közösségi hálózatok elterjedése óta vannak, akiknek sok barátjuk van, de sokszor egyik sem az igazi, inkább valami haverkodásról, közös bulizásról szól. Barátnak hiszik azt, aki mindig egyetért velük, mindenre bólogat, mosolyog rájuk. Azt gondolják, többet érnek, ha sok barátjuk van, pedig ezek a kapcsolatok gyakran látszólagosak, felszínesek, ám ezt maguk sem tudják.

Ritka kincs az olyan kapcsolat, ami igazán kiérdemli a „barátság” szót.

Az igaz barátságban egyedivé, különlegessé, pótolhatatlanná válunk egymás számára, mint ahogyan a kis herceg mondja Antoine de Saint-Exupéry regényében:

„Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most egyetlen az egész világon.„