Nyílt ajtó

Sohasem hagyták csak így, bárki fia előtt szabadon, főleg ezekben az időkben – mindig kulcsra zárták, akár maradt otthon valaki, akár nem. Ahogy ott állt, mozdulatlanná bénulva az aggodalom forró hullámaitól, melyek elöntötték elméjét, majd egész testét, arra gondolt, hogy így olyan a ház, mint egy nagy, sötét száj, amiből kiverték a fogakat. És az élettelennek tűnő nyelv az a mélypiros vércsík volt, ami a küszöbtől húzódott a kopott tornác egy rövid részében. Furcsa, torz mosoly kapta el a gondolatra: olyan mosoly, amit csak a zaklatott, a téboly szélén álló emberek vágnak. Akaratlanul is a délelőtt esett fülledt eső által áztatott, sáros földre ejtette az immár üres batyuját és a kapát, majd lélekszakadva futásnak eredt.

Már rég a nap derekán járt az idő, amikor kimerülten hazaérkezett a falu déli határában fekvő földekről a többi asszonnyal és lánnyal, de már jócskán az estébe hajlott, mire végigjárta az összes házat, a nap mégsem óhajtott olyan könnyen lemenni, hiszen bőven benne voltak még a nyárban. Senki sem látta őt. Rózsáék azt állították (miközben feltűnően kerülték az alkalmat, hogy az asszony szemébe nézzenek), hogy ők legutoljára reggel találkoztak vele, épp némán, lehajtott fejjel terelte be a libákat az utcáról az udvarba; Emi néni csak annyit mondott, hogy ő bizony nem vette észre, hogy elment volna, majd sietősen rácsukta az ablaktáblákat, Tollas Feri meg ugyan ezzel a kétségbeesett kérdéssel szaladt elébe’, mert nemrég ő is járt a háznál, és ő is látta a nyomokat. Senki sem látta őt egész nap.

Csupasz talpa hólyagosra fakadt az egész napos munkától és az iszaptól, lenszőke haja ziláltan omlott a vállára a fehér asszonykendője alól, és már csak a rettegés adrenalinja tartotta lábon, de mindez nem számított. Szíve hevesen dobogott mellkasában, nem tudott egyszerre rendesen levegőt venni és beszélni, és rémképeket hallucinált maga előtt. A múlt héten a Petred Anti tűnt el ugyan ilyen csendesen, azelőtt a Bíró fiúk a szomszédos utcából, és egyre többen és többen; a legtöbben férfiak. És kezdett már lemenni a nap a Déli-Hargita mögött.

Megegyeztek Ferivel, hogy kettéválnak, és addig keresik, amíg rá nem akadnak. Azt már egyikük sem merte kimondani, hogy milyen állapotban. Mindketten hitték, hogy ha nem mondják ki hangosan, akkor nem valóságos – ahogyan hitte ezt még közel ötmillió ember akkoriban. A legény a földek felé indult, míg ő az erdőbe, ahol a hegy lába találkozik a faluval.

Csobogó patakokon és tüskés bozótokon át, sötét fák között vágott át, amiket már mind jól ismert. Szeretett kisleánykorában a többiekkel az erdőben játszani fejedelmeset, majd amikor idősebb lett, a játékot felváltotta valami komolyabb, és a Jankóval is ide jártak az eljegyzésük és a házasságuk kezdetén, amikor a Jankó mindig vadvirágot szedett neki, ő pedig a legszebb szálat mindig a Jankó kalapjába tűzte, mielőtt visszaértek volna a faluba. De most nem az a barátságos, napfénnyel teli természet köszönt vissza rá, ahogy emlékeiben élt. A fák kérgei ijesztő alakokat formáltak, a rókák most nesztelenül és cselesen száguldottak egyik rejtekhelyről a másikra, a madarak vidám csivitelés helyett hallgattak, mint a sír, és nyár ellenére szörnyű hidegség mardosta a bőrét ott, ahol a csipke éles karmai nem vájtak bele, hogy a vére is kiserkent.

Képtelen volt a pánikon kívül bármit is érezni. Azt hitte, szíve bármelyik percben megállhat, de ő maga akkor sem állt meg egy pillanatra sem. Minden buckát, odút, bokrot és zugot alaposan megnézett és átfésült, olyan némán, de gyorsan lépett ahogyan csak tudott, hátha meghallja valahol a fia hangját, de ő mégsem merte hangosan szólítani. Félt, hogy ezzel még nagyobb veszélybe sodorhatja, de fúrta a lelkiismeretét a gondolat, hogy az ő egyetlen Zolikája itt van valahol az avar alatt vagy egy mélyedésbe belökve, él, és csak arra vár, hogy valaki rátaláljon. Mégsem merte megkockáztatni, hogy akár egy hangot is kiadjon. Bárcsak Ferke pajtása rátalálna, és mire ő megfáradva és reményvesztetten hazatér, ők már a kemence padkáján hevernének!

Helyette azonban más felelt. Az ideges dübörgés megszűnt a fülében, megtorpant és visszatartott lélegzettel fülelt. A hang messzebbről jött, de tökéletesen emberinek hangzott. Viszont képtelen volt belőle bármit is kivenni. Így hát lassan tovább lépdelt, és feszülten figyelt.

Egészen az erdő széléig merészkedett; odáig, ahol a fák egy kis, élénkzöld színű tisztást képeznek közvetlenül a Hargita lába előtt, és ami elég elhagyatott ahhoz, hogy a szarvasok annyira szeressenek itt tanyázni. Egy vaskos és öreg fa árnyékában megbújt, amikor lihegő nevetésfoszlányokat és elhaló dobogó hangokra lett figyelmes.

– O meritați, șobolan ungar!

Annyit már megértett románul (mert érteni kellett, nem volt más választás), hogy kitalálja, mit hallott.

Megvárta, míg teljesen elülnek a hangok és a zajok az ellenkező irányba. Ekkor már az ég narancssárgában és rózsaszínben izzott, összekeveredve az éjszakai sötétkékkel. Zihálva, mintha egész idáig rohant volna, görcsbe rándult gyomorral lépett ki a fák félhomályából a mező puha pázsitjára, és remegve futtatta körbe a tekintetét a fia után.

A tizenhét éves Zolika anyjától tisztes távolságban, látszólag mozdulatlanul hevert az apró virágokkal tarkított fűben. Az asszony szíve egy hosszú percig kihagyott... majd olyan mélyet dobbant hirtelen, hogy majdnem kiszakadt a helyéről. Az agya minden hangot kizárt, fülében éles és főfájdító sípolás visszhangzott. Azután lábai egyre sebesebben és sebesebben vitték előre arrafelé, ahol a gyerek feküdt.

Az első lépéseknél még remélt. Csak elájult, eltört egy karja, az arca holnap reggelre nagyon be fog dagadni, de kutya baja sem lesz. Aztán ahogy egyre közelebb és közelebb érkezett, és szemeivel már nem csak egy távoli körvonalat tudott kivenni, úgy látta meg a Zolika körül képződött hatalmas vérfoltot a pázsiton, majd szép sorban a sebeit, az ütések helyét és a vágásokat, majd ezek ismét a ködbe vesztek a szemei előtt az előre tóduló könnyek miatt. Lábai lassan elgyengültek, előre tántorgott, mint a részeg, aki egy átmulatott éjszaka után a csárdából botorkál elő hajnalban, mellkasában egy hegy omlott össze, és fülsértően fájdalmas ordításban tört ki. Szinte lezuhant a holtra vert gyerek mellé a földre. Hisztérikusan zokogva mászott oda hozzá négykézláb, és keserves jajgatások közepette remegő kezébe vette a fiú összevert fejét. Hiába hallgatta olyan figyelmesen, nem lélegzett már; hiába akart valami életerős színt felfedezni bőrén, nem talált.

– Ó, Zolikám, drága magzatom! – harsogta egészen magán kívül, mialatt a sűrű fák az egyik oldalról, a vad hegygerinc pedig a másikról visszhangozta ennek az apró és soványka asszonynak szavait. – Egyetlen kisfiam! Mit tettek veled, mondd! Miért nem szólsz hát? – Egyszerűen képtelen volt ránézni a fiára. Undorodott, felfordult a gyomra – de inkább önnön magától, mert ilyen gyáva. Akárhányszor a tekintetét a gyermekre kényszerítette, mindig hangosan felkiáltott fájdalmában, és egyre szorosabban ölelte magához a tegnap még olyan erőteljes és életvidám testet, aminek minden porcikája szakasztott olyan volt, mint az apjáé: ha megérte volna azt a felnőttkort, hogy bajuszt növesztett volna magának, kiköpött mása lehetett volna a Jankónak, amikor az ő idejében járt. De ezt már soha sem láthatja senki ezen a földkerekségen.

– Szűz Anyám, miért engedted?! Miért kellett nekem is a te sorsodra jutnom? – nyüszítette, mint egy levadászott, sérült farkas. Mindig is hitte Istent és a Mennyek Országát annak minden szentjével együtt, de arra már nem tudott magyarázatot adni arra, hogy ha tényleg van Isten, aki szereti gyermekeit és irgalmas felettük, akkor miért engedi nekik, hogy ilyen szörnyű kínok között szenvedjenek? Amíg tartott a háború, minden nap elmentek az otthon maradt nőkkel, gyermekekkel és öregekkel a templomba imádkozni, és ő szentül hitte, hogy az ima elég lesz. Mert elégnek kell lennie.

És mégsem volt az. Mert ha elég lett volna, még mindig magyarok lennének, még mindig az otthonnal lennének körbe véve, még mindig lenne hazájuk, és Zolika még mindig életben lenne.