„Én miért nem vagyok tehetséges?!” és egyéb hazugságok

Minden nap, kivétel nélkül szembesülök ezekkel a mondatokkal a saját osztályomban: „Nekem miért nem megy olyan jól a matek, mint…?” „Én hülye vagyok!” „Nekem ez úgy se menne, minek kezdjem el?” „Bárcsak én is tudnék úgy énekelni, mint…!” „Én miért nem vagyok semmiben sem jó?” A gimnázium tizenegyedik osztályáról beszélünk. Egy olyan osztályról, akinek már nem sok ideje maradt az iskola és a gyerekkor biztonságot nyújtó falain belül. És a mai napig a többség szájából ilyen, vagy hasonló mondatok hangzanak fel, de nem csak az én osztályomban, hanem ország-világszerte.

Ezekből a mondatokból a kétségbeesés, a féltékenység, a tanácstalanság és az összezavarodottság cseng olyan tisztán, hogy csak az nem veszi észre, aki nem akarja – és szép számban vannak ilyen emberek.

De mégis mi vezethet el idáig egy szinte alig élt, tizenéves fiatalt (gyereket)? Mik azok a tényezők, amik ezt az ürességet és negatív önképet alkotják bennünk? A válasz a környezetünkben rejlik. Az ember a visszajelzésekből építkezik vagy roncsolódik, életkortól függetlenül. Egészséges öntudatot a kritika és a dicséret egységes adagolása formálja, az egészségtelent viszont az, amikor csak a rosszat vagy csak a jót képesek megláttatni velünk mások, vagy pedig az, amikor szinte semmiféle – se jó, se rossz visszhangja nincsen a tetteinknek. Talán ez, a csend a legpusztítóbb mind közül. A gyerek pedig életkori sajátosságánál fogva sokkal jobban szomjazza a róla alkotott véleményeket, mint bárki más. Kell neki egy támpont, hogy vajon jól cselekszik-e, avagy sem.

A tőle idősebbektől, felnőttektől, szülőktől várja el mindezt, mert bennük bízik. Csakhogy, amikor már a szülő is inkább elfordul a saját gyerekétől (akarva vagy akaratlanul, ez minden családban más), akkor valami megtörik abban a gyerekben, ami aztán az évek múlásával egyre mélyebb és mélyebb repedést eredményez. És hogy mindezt megfejtsük, még pszichológiai képesítés sem kell, csupán emberismeret.

Az én személyes kedvencem az, amikor bizonyos felnőttek és idősebbek szó szerint a szemünkre hányják, hogy nekünk mennyivel jobb dolgunk van, mint nekik volt az ő idejükben, és hogy a mai gyerekeknek nem lehet gondjuk a jövőjükkel, mert azok lehetnek, akik csak akarnak. Ez részben igaz. Ugyanis, már csak a saját édesanyám korosztályának példáját említve, nekik nemigen volt választási lehetőségük. Jobb esetben elvégezték az iskolát, egy-két szerencsés még a középiskolát is, aztán irány a munkaerőpiac. Nem volt kérdés, mert nem is lehetett: a szülők megszabták gyermekeik útját, és arra rá kellett lépni, ha törik, ha szakad. Akik pedig megkaphatták álmaik hivatását, azok igazán megbecsülhették magukat.

Csakhogy, ha a másik oldalról megvizsgálva nézzük, akkor igenis meg kell védjem magunkat. A világ a kétezres évekre elkezdett teljesen kinyílni. Ma már nincs határ vagy akadály, ami a globalizációt megállítaná. És azt halljuk mindenfelől, hogy ebben a széles világban tényleg azok lehetünk, akik csak akarunk, ahol csak akarjuk. Ez szörnyen csábító kilátás, valóban. Viszont ijesztő is. Ijesztő, mert nem tudjuk, mi rejtőzik benne. Ha belegondolunk, az a szó, hogy világ, nos, az egy hatalmas fogalom öt apró betűbe zárva. És hiába álmodozunk mindannyian erről, tudjuk, hogy nem kaphatjuk meg, és ezért félünk tőle. És az a fiatal, aki nem ismeri saját magát, az hogyan birtokolhatná az egész világot?

Félreértés ne essék, én nem a hirtelen meggazdagodásról vagy a hírhedt továbbtanulásról beszélek. Ha csak az lebeg a szemed előtt, hogy mivel mennyit tudsz keresni, akkor javaslom, hogy gondolkozz el az értékrendeden, mert valami nem a jó sorrendben áll. Ha nem számít neked a vagyonon kívül semmi, akkor el kell keserítselek, hogy világ életedben magányos és boldogtalan leszel, és sosem fogod megtalálni azt, amit teljes szívedből szeretsz csinálni, akár egy életen át. Valóban, nagyon fontos a pénz a mai világban, de azért mégsem állhat mindenek felett. A továbbtanulás pedig egy olyan szó, amivel szinte mindenki riogat.

Hogy eloszlassam a kételyeket és némiképp levegyem a vállakról a terhet, elmondom, hogy nem minden az egyetem vagy a főiskola. Nem minden a doktori képesítés, a diploma. Attól még, hogy van egy papírod, nem leszel több, mert az igazi tudás nem ebben rejlik, hanem a tapasztalatokban. Nem az iskolapadban vagy az előadóteremben leszel jó a szakterületeden, de a ballépéseid és a hibáid előre visznek majd. Csak merj hibázni, és a kitartásodon se essen csorba. Mert ha könnyen feladod, sokat nem várhatsz el.

Most pedig mind ezek után tegyük fel a kérdést: mi lehet erre a gyógyír? Én többfélét is szeretnék ajánlani. Először is, ott vannak a pályaorientációs előadások, személyiségtesztek és önértékelési gyakorlatok, amiket, ha jó helyen keresel, bárhol elérhetsz: interneten, ilyesmikkel foglalkozó irodáknál, tanácsadóknál, vagy akár a saját iskoládban. Manapság már rengeteg oktatási intézmény foglalkozik ilyen programokkal a tanulóik számára, ahogy nálunk is, én pedig nem győzöm az ilyesmiket támogatni. Rengeteg előnye van ezeknek, mert olyan módszerekkel dolgoznak, amik valóban segítenek megtalálni önmagadat és a te érdeklődésedet. Olyan emberekkel ismerkedhetsz meg és beszélgethetsz, akik vagy tökéletesen értenek a segítségnyújtáshoz, vagy hasonló problémákkal küzdenek. Ne feledd: a legmélyebb titkainkat és érzéseinket egy idegennel, egy laikussal lehet a legjobban megbeszélni!

Ha pedig úgy érzed, mindez mégsem segít, vagy csak nem találsz kedvedre való lehetőséget, akkor még mindig ott vannak a barátaid, a családod, a tanáraid. Biztos vagyok benne, hogy nem vagy egyedül, és hogy akad egy olyan pedagógus, akit megbízhatónak és szimpatikusnak találsz, vagy egy olyan barát, akivel jóban-rosszban kitartotok egymás mellett és tökéletesen ismeritek a másikat, vagy az otthoni környezetben egy családtag, legyen az közeli vagy távoli. Hiszen ezek az emberek ismernek Téged a legjobban, még ha Te úgy érzed, nem is ismered önmagad. Ők rá tudnak világítani a személyiségedre, arra, hogy igenis van, amiben úgy igazán jó vagy, még ha az nem is a matek vagy a versírás vagy az éneklés, ami a srácnak az osztály másik végében vagy a padtársadnak.

De ami a legeslegfontosabb: beszélgess! Nyílj meg, hallgass meg másokat! Fogadd el a segítő kezet, ne lökd el magadtól! Próbálj ki olyan dolgokat, amiket eddig még soha sem – így van, ki kell lépned a komfortzónádból! Enélkül hogyan is tudhatnád meg, mik az erősségeid és a gyengeségeid?

Én nem munkát vagy szakmát szeretnék Neked, hanem hivatást. Olyan hivatást, amiben akkor is megtalálod önmagadat és a szenvedélyedet, amikor szinte minden más szempontból a padlón vagy. Találd meg a jövődet, amiben nem úgy kelsz fel reggelente, hogy tudod, hogy gyűlölöd az állásodat. Tudom, hogy csodák nincsenek, és ezt nem mindannyian tudjuk elérni. De ha egyszer eljutsz erre a mélypontra, legalább elmondhasd azt, hogy Te valóban mindent megtettél.

Szóval Te, aki éppen otthon punnyadva a kényelmes kis szobádban olvasod a soraimat, és magadra ismertél bennük, ne habozz tenni valamit!