A lovaglásról

Hogy miért éppen az egyik legdrágább és legveszélyesebb sportot választottam?

Amióta az eszemet tudom, örökmozgó és állatimádó vagyok, óvodás korom óta a legtöbb sportot kipróbáltam. Nyolcévesen azonban olyan foglalkozáson vettem részt, amelyről már az első alkalom után tudtam, hogy megtaláltam az igazit: részt vettem életem első igazi lovagló óráján. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt másnap mindenem, viszont tisztán emlékszem, hogy már a legelején ráéreztem, és hamar kialakult a bizalom a hatalmas állat, a ló és köztem.

Lovagolni – ha kialakul a tökéletes összhang ló és lovas között – olyan, mintha táncolnánk. A ló energiája és eleganciája még azt is könnyedén magával ragadja, aki kevésbé ismeri ezt a sportot.

Az erő, könnyedség és együttműködő készség harmóniáját számomra a díjugratás fejezi ki igazán. Erről álmodoztam az első foglalkozás óta. Nyolcévesen kitűztem a célt: egyszer én is díjugrató leszek!

2011 őszén kerültem a Kakukk Lovasudvarba. Itt edzőimnek köszönhetően olyan lovastudásra tettem szert, amellyel később is megálltam a helyem, de csak heti egy-két alkalommal járhattam edzésekre. Ez így ment 2015 februárjáig, amikor részt vettem a TÉBA Lovastanyán megrendezett ügyességi versenyen, amelyet egy Léna nevű pacival szerencsésen megnyertünk.

A serleggel egy 10 alkalomra szóló, egyórás edzésre feljogosító bérlet is járt. Attól a naptól kezdve indult el igazán a „lovaskarrierem”. A lovardában lehetőségem volt több lóval is próbát tenni, sokukat rendszeresen lovagoltam is, és végre nem csak heti egyszer jutottam el a lovardába. A mondás is úgy szól: minél több lovat lovagol az ember, annál jobban megtanulja a „nyelvüket”. Minél többet gyakoroltam, annál inkább megértettem, hogy mekkora erővel bíró állat, de könnyed is. Megtanultam, mit jelent az egyensúly, a helyes segítségadás, a megfelelő szármérték, és még sorolhatnám.

Megtanultam türelmes és alázatos lenni, de mindenekelőtt: alkalmazkodni. Hiszen mindegyik ló más, ami az egyiknél bevált, a másiknál talán épp annak ellenkezőjét kell csinálni. Rengeteget fejlődtem, mire sikeres rajtengedélyvizsgát tettem, amivel végre elkezdhettem díjugratásban versenyezni.

Hihetetlen érzés, amikor álmunk valósággá válik! Versenyt nyerni még nem minden, sportszerűen viselkedni, alázattal végigmenni a pályán, na, az az igazi kihívás! A futam ideje egyetlen percnek tűnik, amikor két szív szinte egyszerre dobban.

A lovaglás csapatsport, ló és lovasa együtt dolgoznak, így nagyon fontos a tisztelet. Fontos, hogy tekintettel legyünk sporttársunkra: ha döntenünk kell, a gyeplő a mi kezünkben van, rajtunk múlik, hogy olyan döntést hozzunk, amely nem jelent veszélyt a lovunkra.

Közben egy másik, fiatalabb és képzetlenebb lóval is elkezdtem foglalkozni. Ő elég karakán, gyakran ellenszegült, és többször megpróbált levetni a hátáról, de én pontosan ezt a karaktert kerestem. Egy olyan lóval, akinek önálló akarata van, a munka még nagyobb élvezetet és kihívást jelentett számomra. Hasonlítunk, ezért is szerettem meg rögtön. A mai napig tartogat meglepetéseket az edzések alkalmával. Viszont a bizalom, amely kettőnk között kialakult, erős kötelék.

Volt már, hogy úgy éreztem: nincs értelme tovább folytatni, de nincs semmi más, amiben annyira önmagam lehetnék, mint a lovaglás.