Mi marad az életre?

A fő szempont természetesen az ár volt, és az, hogy egymagam tudjam birtokba venni a „kecót”. A lakástulajdonosoknál természetesen előnnyel indultam, hiszen egyedül élő nőként vajmi kevés kárt tudtam volna tenni az értékes ingatlanukban.

Egyedülállóként, kutya és gyerek nélküliként örömmel adták volna ki nekem a lakásukat, ám amikor felhoztam a számlatémát, sikeresen letörtem az övék mellett a saját szarvamat is. Rengeteg telefonálgatás, kiskapukba ütközés... És három hónap után feladtam. Sokan vigasztaltak, „fel a fejjel, találsz olyat, aki számlát ad, sőt a lakások is olcsóbbak lesznek”. Olcsóbbak? Már akkor tudtam, az nem létezik.

Alkalomadtán rápillantok, jelenleg vajon mekkora összeget kóstál egy olyan paraméterű lakás, amit annak idején oly’ sokáig kerestem. A „kéglik” bérleti díja csak nőtt, a négyzetméterek viszont csökkentek... Elkeseredésemben azzal nyugtattam magam: azért költöttem volna el a havi fizetésem jókora részét, hogy mindössze egy hónapig tető legyen a fejem felett? Na még mit nem! Pedig ez a szomorú valóság...

Egy friss felmérés szerint változatlanul a főváros az egyik legdrágább albérlet terén, ugyanakkor – nem meglepő – megyeszékhelyünk az egyik legolcsóbb. Azonban ez az olcsóság az itteni átlagfizetéshez képest nehezen megfizethető. Bérleti díj, rezsi... És mi marad az életre?