Le az előítéletekkel!

A legjobb esetben is annyit várhatunk embertársainktól, hogy értesítik a mentőket. Persze, tisztelet a kivételnek...!

Az én hozzáállásom más: ha látom, hogy valaki a földön fekszik, igyekszem kitudakolni tőle, hogy jól van-e vagy tudok-e neki segíteni valamiben?

Nemrég ilyen helyzetbe kerültem. Észrevettem, hogy az utcán sétáló emberek kerülgetnek valakit a járdán. Az illető egyensúlyérzékével szemmel láthatóan baj volt, mert nem tudott felállni. Ahogy odaértem hozzá és kérdezgetni kezdtem – miközben ő a táskájában matatott –, észrevettem, hogy nem teljesen tiszta a tudata, alkoholszagot ellenben nem éreztem rajta.

Aztán megpillantottam a táskájába ragasztott kártyát: „cukorbeteg vagyok!!!” Annyit sikerült megértenem a szavaiból, hogy valamit ennie kellene, mivel leesett a vércukra, így adtam neki először a szőlőcukromból, majd a gyümölcsből, amit mindig a táskámban hordok. Mire a segítség megérkezett, a bajbajutott már rendben volt, így el tudta mondani a mentősöknek, hogy mi történt. Ők mosolyogva konstatálták, hogy hál’ Isten nem volt rájuk szükség.

Miközben továbbsétáltam, arra gondoltam, hogy – mivel én is lassan harminc éve élek ezzel a bajjal – egyszer talán az én életemet is megmentheti, hogy valaki legyőzi az előítéleteit. Bár remélem, erre nem lesz szükség...