Kovács József lételemévé vált a néptánc

– Már gyermekkora óta körbeveszi a néptánc, s a hagyományok szeretete. Nem is volt kérdés, hogy e területen fog kiteljesedni?

– Egy festői, hagyományait máig büszkén éltető faluban, Kazáron nőttem fel. A nagymamám táncolt a helyi hagyományőrző együttesben, a dédnagyapám pedig vőfély volt, így családon belülről is magammal hoztam egy kicsit a pörgős és táncos mentalitásból. Kisiskoláskorom óta táncolok, az alapokat a Nógrád Táncegyüttes vezetőjétől, Szabó Jánostól sajátítottam el. Nagyon szerettem táncolni a Zsivajgó, majd a Kazár Táncegyüttes tagjaként is, de sokáig csak hobbiként tekintettem minderre. Így volt ez egészen 2005-ig, amikor is egy véletlennek köszönhetően eljutottam a Nógrád Táncegyüttes harmincéves gálaműsorára, ami olyan hatással volt rám, hogy a gépészmérnöki terveim egyenest a kukában landoltak. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem: a tánc lesz az én utam…

– Aztán lépésről lépésre haladt az álmai felé…

– Az érettségi után Fótra mentem a népművészeti szakközépiskolába, majd Kazáron kezdtem dolgozni, ahol az iskolában tanítottam táncot. Időközben a Nógrád Táncegyüttesnél lettem férfitánckar-vezető, s több mint hat évvel ezelőtt az ország egyik legnívósabb csapatához, az 1950-ben alapított Magyar Állami Népi Együtteshez kerültem. Bevallom, ez hatalmas siker volt az életemben, ugyanis huszonöt évesen az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem a hivatásos táncosok közé. A siker kulcsa talán az volt, hogy felszabadultan és önmagamat adva mutatkoztam be előttük. Volt szerencsém az egyik műsorban palóc táncokat is tanítani a tagoknak, de nekik köszönhetően bebarangoltam a világot: többek között táncolhattam Észak-Amerika, Oroszország, Azerbajdzsán, Olaszország, Törökország, Grúzia és Ukrajna színpadjain. Emellett a feleségemmel, Emesével országszerte tanítottunk már táncot amatőr együtteseknek, de egy évig a pécsi Mecsek Táncegyüttesnél is láttunk el művészeti vezetői feladatokat. Idén pedig jött a megtisztelő felkérés, hogy Emesével elvállalnánk-e a Nógrád Táncegyüttes művészeti vezetését. A válasz nem volt kérdés: visszahúzott a szívünk!

– Milyen érzés egyengetni azt a csapatot, akiknek hatására ön is a táncot választotta hivatásának?

– Nagy lokálpatriótának tartom magam, bárhol is jártam, mindig hazavágytam. Ha visszatekintek a táncegyüttesnél töltött időmre, akkor elmondhatom, hogy emberileg és szakmailag is rengeteget kaptam már a Nógrádtól. Mindenekelőtt sok barátra leltem ebben a közösségben, de itt ismerkedtem meg a szerelmemmel is, akinek a negyvenéves jubileumi műsorunk alatt kértem meg a kezét a színpadon. S milyen érdekes az élet, hogy a Magyar Állami Népi Együttessel való utolsó fellépésem Salgótarjánban, hazai közönség előtt jöhetett létre. Az egyik kedvenc idézetem Madách Imre Az Ember tragédiájából van, miszerint „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Mindig büszkén vállaltam, hogy honnan indultam, s államisként is büszkén viseltem a nógrádos pólót, mert ez egy rang számomra. Hatalmas megtiszteltetés, hogy Emesével közösen adhatjuk át tudásunkat a következő generációnak. Azt a sok jót, amit itt kaptunk, ideje, hogy viszonozzuk. Nagy feladat előtt állunk, de mindent megteszünk, hogy csupa jó süljön ki belőle!

– Miben látja a Nógrád Táncegyüttes sikerét?

– Táncosnak lenni életforma! Egy efféle csapathoz tartozni pedig a legjobb módja annak, hogy a hagyományokat ápoljuk, és a magyarságunkat őrizzük. Manapság annyira nehéz jó közösséget találni, s azt hiszem, hogy a Nógrádnak máig ez a legnagyobb ereje: a közösségteremtés. Jelenleg is több mint negyvenen táncolnak a csapatban, akik között vannak egyetemisták és középiskolások is.

– Hogyan tovább?

– Jelenleg a csapatépítésre komoly hangsúlyt fektetünk, ismerkedünk a csapattal. A technikai fejlesztésen és a különböző táncanyagok elsajátításán túl szeretnénk továbbra is jó hírét vinni a Nógrád Táncegyüttesnek. Jövőre két koreográfiával tervezünk bemutatkozni a Zalai Kamaratánc Fesztiválon, de 2020-ban ünnepeljük fennállásunk 45. évfordulóját is, így sok meglepetéssel készülünk…

Aranyos a sarkantyúja

Kovács József tizenöt évvel ezelőtt kezdte el követni a táncolás terén szőtt álmait, miközben eredményeivel országszerte különböző fesztiválokon öregbítette megyénk jó hírét. Sikerei közül ő maga is büszkén emlékszik vissza a 2015-ben szerzett Aranysarkantyú díjra, amelyet idén másodszor szerzett meg a békéscsabai országos szólótánc-fesztiválon. Nagy vágya, hogy harmadszor is kiérdemelje a címet, amivel örökös viselőjévé válna e nívós rangnak.