Iskolánk

A legtöbb embernek volt, van és lesz iskolája. S a kivételes esetektől eltekintve általában mindenki szívesen gondol vissza az egykori alma materekre, az általános és középiskolákban eltöltött évekre.

Csongrády Béla

Forrás: Shutterstock

Már csak fiatalsága okán is, de nemcsak ezért…

Én például köszönettel tartozom mindazért, amit hatvan évvel ezelőtt a Madách Imre Gimnáziumban kaptam ismeretekből, erkölcsi elvekből, barátságból, hagyománytiszteletből. S mást köszönök a jelenleg Dornyay Béla nevét viselő egykori forgáchi, Csizmadia úti iskolának, amely éppen ezekben a napokban ünnepli fennállásának százhuszonötödik évfordulóját. Én szó szerint ott tanultam meg írni, olvasni – számolni talán kevésbé, de a hiba úgymond az én készülékemben keresendő – minthogy akkoriban nem volt szokás a családban, az óvodában megismertetni a kisgyerekekkel a betűket.

Kiváló, emberséges tanítóim voltak, soha nem felejtem el őket. Mint ahogyan jó anyám arcát sem, amint meghallotta Petőfi Füstbe ment tervét, amelyet volt szerencsém nekem elmondani.

Hihetetlenül sokat változott a világ azóta, s ugyanez vonatkozik az intézményre is. Változatlan viszont hajdani iskolámhoz való érzelmi viszonyom. S úgy tűnik a vonzalom kölcsönös, mert a minap is kaptam meghívót az ünnepségre. Éltem is a lehetőséggel. Csakúgy, mint huszonöt esztendővel ezelőtt a centenáriumi programsorozat alkalmával.