Így számolt be a Nógrád Megyei Hírlap Farkas Bertalan utazásáról

Elsőként pillantsunk vissza az előzményekre! Az amerikai űrhódítással egy időben már létezett az Interkozmosz program, ami a szovjet tömb és országainak közös űrprogramja volt. Ehhez Magyarország is csatlakozott, így lehetőség nyílt az űrutazásban a magyar részvételre is.

A pilóták kiválasztására Kecskeméten került sor, a Repülőorvosi Vizsgáló és Kutatóintézetben, 1977-ben. Négy alkalmas pilótát választottak, de végül kettőre csökkent azon pilóták száma, akiket kijelöltek a lehetséges űrutazásra.

1978-ban kezdték meg a kétéves felkészítést, amelyben Farkas Bertalant és Magyari Bélát választották ki. Mindketten kiválóan teljesítették a felkészülést, ami nem volt könnyű feladat, hiszen nemcsak felkészülés, de gyakorlatilag „kiképzés” is volt ez a javából. Bár később eldőlt, hogy Farkas Bertalan megy az űrbe, a biztonság kedvéért mindkét embert kiképezték. Magyari Béla is ott volt végig, és készen állt az űrrepülésre, a start után pedig az űrutazás közvetítésében segített a médiának.

Mindketten kaptak szovjet szakembert is az űrrepüléshez. Farkas Bertalan űrhajóstársa és parancsnoka Valerij Kubaszov, Magyari Béláé Vlagyimir Dzsanibekov volt.

Így került sor 1980-ban, napra pontosan: május 26-án a magyar-szovjet közös űrrepülésre, amely keretében a Szojuz-36 űrhajón szovjet részről Valerij Kubászov, magyar részről Farkas Bertalan ment az űrbe. Ezzel ő lett az első magyar a világűrben. Mivel a szabolcsi Gyulaházáról származik, ezért falujában nagy tisztelet övezi, így került ide „elődjének”, Gagarinnak a szobra is.

Az űrrepülés este, magyar idő szerint 20 óra 20 perckor kezdődött, és ezzel a lépéssel Magyarország a nemzetek sorában hetedikként lépett a világűrbe. Mivel hétfőnként ekkor még adásszünet volt a tévében, így csak annyit tudtak a nézők, hogy aznap – rendhagyó módon – egy filmet vetítenek, de az űrrepülésről igazából a lakosság számára egészen addig részletes információt nem adtak. A startot már láthatták, a hanglemezgyártó vállalat is kiadta hanglemezen a kilövés első perceit megörökítő rádiófelvételt.

Így emlékezett vissza egy riportban az űrrepülésre:

„Először látni Magyarországot a világűrből, látni a napfelkeltét és a naplementét. – Azután a kozmikus éjszaka csillagképei, a hegyláncok Dél-Amerikában, Afrika sivatagjainak szépsége és a vörös homokfelhők India fölött.”

Az űrutazás, ami azért nem turizmus volt, hanem kőkemény feladat, június elejéig tartott. Kísérleteket, megfigyeléseket végeztek, mintákat gyűjtöttek és feladatokat hajtottak végre, ami segítette a világűrről alkotott képünk pontosítását, hitelesítését. Hazánk felett kétszer is elhaladtak, a Balatonnál a tó és a vízpart ökológiáját, míg a Tisza-tónál a talajjavítás kérdését kutatták. Így készülhettek hazánkról is űrfelvételek ekkoriban.

A harminckilenc évvel ezelőtti űrutazásról Nógrád Megyei Hírlap is tudósított. Ezt írta a krónikás 1980 májusában, az indulás izgalmas pillanataiban:

„A rajt előtti utolsó megbeszélések, az étkezés, a pihenő után megkezdődött a beöltözés. A szkafander alatt az űrhajósok különleges alsóruhát viselnek. A szkafanderben állandóan kellemes a hőmérséklet, tökéletes a szellőzés. A sisak lezárása esetén önálló a levegőellátás, a hírközlő eszközök működnek. Ezeket mind ellenőrizni kell a szakértőknek, így az űrhajósok beöltözése huzamos ideig tartó feladat.

Amikor az űrhajós már szkafanderben van, a szellőztetésről, az élet- fenntartó berendezések működéséről külön kis hordozható szerkezet gondoskodik, ez az a kis bőrönd, amit az űrhajósok a rajt előtt kezükben tartanak.

Az épület elé gördült a kozmodrom sárga-fehér külön- autóbusza: ezt az űrhajósok céljaira már különleges belső berendezéssel szerelték fel. Ezen tette meg Valerij Kubászov és Farkas Bertalan az utat az indítórendszerig, ahol már készen várta őket a hatalmas hordozórakéta.

Az űrhajó parancsnoka, Valerij Kubászov tett jelentést az állami bizottság elnökének. Kubászov jelentette, hogy a Szojuz—36 űrhajó személyzete készen áll a közös szovjet —magyar űrrepülésre.

Előzőleg már meleg szeretettel vett búcsút a szovjet— magyar űrpárostól a magyar párt- és állami küldöttség, valamint a többi jelenlevő. A magyar és a szovjet vendégek az expedíció két tagjának sok szeretettel kívántak jó utat, a feladat végrehajtásához jó munkát és szerencsés visszatérést.

A lift gyorsan a rakéta csúcsán levő űrhajóhoz vitte a két kozmonautát. A technikusok segítségével elhelyezkedtek az űrhajóban. Mintegy két órával a rajt időpontja előtt járták le a bejárati nyílást: ettől kezdve az űrhajósokkal már csak a rádióberendézések és az űrhajóba szerelt televíziós adó útján lehetett kapcsolatot tartani. Az űrhajósok és a szakértők gondos munkával hajtották végre az utolsó ellenőrzéseket, míg elhangzott a végleges döntés: a hordozórakéta és az űrhajó rajtra kész.

Ünnepélyes percek következtek: a televízió segítségével Valerij Kubászov és Farkas Bertalan nyilatkozott. […] A magyar űrhajós köszönetéi fejezte ki a két ország partjainak és kormányainak a megtisztelő megbízatásért. „Jelentem: készen állunk a Szojuz—36 űrhajón végrehajtandó űrrepülésre, minden erőmet és tudásomat arra fordítom, hogy sikeresen- teljesítsem a rám bízott megtisztelő feladatot” — mondotta az űrhajóból a rajt előtt Farkas Bertalan.

Ekkor már csak rövid idő volt az indulásig, javában tartott a visszaszámlálás, a indítás utolsó szakaszának előkészítése, pontosan a megadott időpontban az indítóállás parancsnoka kiadta az utasítást: a kulcsot a starthelyzetbe! A szerelőállványok lassan oldalt dőltek, hogy a rajt ne okozzon kárt bennük, a kábelek automatikusan lekapcsolódtak.

A következő parancs már a hajtómű indítására adott utasítást. Az indítóasztal alól kisüvített az első bíborló lángcsóva, a föld megremegett. A tartókarok lassan elengedték a hordozórakétát, s csak a hangszórók közvetítették, amint az irányító jó utat kívánt az űrhajósoknak. A szovjet—magyar űrexpedíció a Szojuz—36 űrhajó felbocsátásával megkezdődött.”

A név mára már legendává vált. Az 1980. június 3-i visszatérés után a Magyar Népköztársaság Hőse és a Magyar Népköztársaság Űrhajósa kitüntetésben részesült. Ezt követően részt vett több kutatócsoportban, később légügyi attasé volt az Egyesült Államokban, majd dandártábornok lett, később külügyminiszteri tanácsadó volt.

Diákoknak többször is tart előadást, amelynek során nagy élvezettel beszél az űrutazásáról. Én magam is egy ilyen előadását hallhattam, ami nagyon megfogott. Lejátszotta az archív felvételeket a felkészülésükről, amit sok-sok személyes élménnyel egészített ki élőben.

A teremben a diákok csendben, érdeklődve figyelték – a láthatóan számukra is legendává vált – „Farkasbercit”, aki nemcsak filmet, de emléktárgyakat is hozott magával. Például néhányat azokból a konzervekből, amit az űrutazásra készítettek nekik. Ez ugyanis, mármint az élelmezés kérdése, magyar feladat volt az űrutazáskor. És természetesen sok-sok további emléket is mondott.

Kolléganőm elhozta azt a Népszabadság újságot, amely az űrutazás kezdetének másnapján jelent meg. Ez szemmel láthatóan nagy öröm volt a legendás pilótának, mert – amint mondta – ez a lapszám neki sem volt meg, így hát a kolléganő örömmel átadta neki, ő is nagyon örült neki és mi is nagyon örültünk, hogy adhattunk valamit a sok-sok élményért és emlékért cserébe.

Népszerűségét nagyon higgadtan kezeli, többünkkel is készített közös fotót, dedikált képeket, az előadás végén jutott idő a vele való személyes beszélgetésre is. Jó humora, előadókészsége van, ami nagy-nagy sikert aratott a diákok között.

Legendás tárgyai közül szkafandere és a földre visszatérő űrkabin korábban a Közlekedési Múzeumban volt, most a Hadtörténeti Múzeumban található. Szkafanderének másolata a szülőfalujában, Gyulaházán a tiszteletére rendezett kiállításon is látható.

Mi pedig, akik csak archív felvételekről és újságcikkekből élhettük át az űrutazás izgalmas pillanatait, és személyes, gazdag előadásából is hallhattunk róla, azt kívánjuk neki, hogy még sokáig beszélhessen az űrben töltött időről, valamint ezáltal minél több diákban keltse fel az érdeklődést a természettudomány, a földrajz, azon belül is a csillagászat irányában. Isten éltesse Farkas Bertalant!

Másodszor is járt magyar az űrben, aki nógrádi születésű író gondolatait is tolmácsolta

Az 1980-as űrutazás után majdnem harminc évet kellett várni a következő magyarra, aki a világűrbe ment. 2007-ben, majd pontosan tíz éve, 2009-ben Charles Simonyi, magyar származású amerikai üzletember ment a világűrbe. Amikor 2009. március 29-én, vasárnap délután hazánk felett elhaladt Radnóti Miklós Nem tudhatom című örök klasszikusából tolmácsolta a hazaszeretet szavait, valamint a nógrádi születésű Madách Imre művéből, Az ember tragédiája című irodalmi klasszikusból olvasott fel részletet. Az űrben játszódó színben ezt írja Madách: „A cél voltaképp mi is? A cél, megszűnte a dicső csatának, a cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga…”

Ezt a részletet választotta Simonyi Károly, ez az üzenet szólt a magyaroknak az űrben járó második magyartól tíz évvel ezelőtt. Aki pedig járt az alsósztregovai Madách-kastélyban, ahol modern köntösben mutatják be a klasszikust, az a 13. színben, vagyis az űrnél ezt a hangfelvételt hallgathatja meg – gondolva az űrutazásra, de még inkább a nagy író örökérvényű szavaira.