Isten szeretete és életöröm sugárzik a fiatal mohorai papról

– Mikor döntötte el, hogy Isten hívó szavára hallgatva, a papi hivatást választja?
– Kisgyerekkorom óta mindig pap szerettem volna lenni. Persze egy pici gyereknél ez még nem egy tudatos döntés, de azt hiszem, ez a kiválasztottság tudaton kívüli megsejtése volt. Hatéves lehettem, amikor Mohorára került egy nagyon kedves idős atya, dr. Zöldi Sándor, az ő személye tovább erősítette bennem ezt a vágyat. Megfogható, emberi, imádságos, tiszteletreméltó, ugyanakkor humoros egyénisége nagyon magával ragadott, követendő példaként tekintettem rá. Ezenkívül a gyarmati Szalézi rendben tevékenykedő Hartai Gábor atya buzdítása segített nagyban hozzá, hogy válaszolni tudjak Isten hívására.

– Sajnálatos tény, hogy kevés fiatalember lép ma a papi pályára. Miben látja ennek az okát?
– Egy összetett problémával állunk szemben. Sokkal kevesebb ma azoknak a családoknak a száma, akik elkötelezett keresztény értékek mentén élik az életüket. S persze kevesebb gyerek is születik, akik közül választani lehetne. Én például mindig azt kérem a hívektől, önmagában papi hivatásokért ne imádkozzanak. A családokért imádkozzanak, akik majd gondoskodnak a megfelelő utánpótlásról. Az is gond, hogy kevés papunk van, s mivel a szerteágazó teendőik miatt csak ritkán látják őket a gyerekek, az állandó papi jelenlét hiánya miatt nem áll a fiatalok előtt egy esetleges követendő minta. Végül muszáj megemlíteni, az emberek annyira eltávolodtak Istentől, hogy ők maguk sem ismerik fel a kiválasztottságukat. A mostani nagyszülői generáció már maga sem tud imádkozni. Régen legalább a nagymamák terelgették a gyerekeket a templom felé.

– Az első hónapok milyen tapasztalatokkal gazdagították?
– Egy áldott állapotban élek. Minden fáradságom ellenére nagyon boldognak érzem magam, a lelkipásztori teendőim rengeteg örömet adnak. Három iskolában oktatok hittant, ezenkívül 19 kicsit elsőáldozásra, 35 fiatalt bérmálkozásra készítek fel. Gyerekmiséket tartok, lelki vezetést nyújtok fiatal házasoknak. Januártól szeretnék elindítani egy baba-mama klubot, egy férfikört és ministránsfoglalkozásokat. A kisgyerekes házasok kevés minőségi időt tudnak egymással tölteni kettesben, ezért egyfajta gyerekmegőrzést is szeretnék megszervezni, persze segítséggel. Eleinte nehéz volt elfogadni, hogy nem tudok ott lenni mindenhol. Meg kellett tanulnom nemet mondani, hogy ne mindig csak adjak magamból, maradjon egy kis én-időm, amikor imádkozok, rendezem a gondolataimat, hogy utána legyen mit szétosztani az emberek között. Jézus is időről időre visszavonult, olyankor csak az Atyával volt. Nem kifejezetten szabadidőről, inkább én-időről beszélek. A rendszeres gyónás, a lelki vezetés, az imádság számunkra is nagyon fontos, hogy feltöltődjünk és tovább tudjunk szolgálni. Mert az embereknek nem egy jópofa papra, hanem Jézusra van szükségük, akit én igyekszem a legtökéletesebb módon hordozni.

– Mennyire fogékonyak a mai gyerekek Isten tanítására?
– Azt egyértelműen érzem, hogy a személyemre fogékonyak, szeretnek. Mikor nyáron idekerültem két ministránsunk volt, most húszan vannak az oltár körül. Nem vagyok egy izgulós alkat, de a gyerekmise előtt kicsit szoktam pánikolni. Mert a gyerek azonnal kimutatja, ha valami untatja. Nem könnyű Isten igéjét az ő nyelvükön továbbadni anélkül, hogy csorbítanánk a lényegén. Mint közvetítőnek, fontos tehát a személyem, de a feladatom az, hogy tovább vezessem őket Jézushoz. Ezt úgy tudom elérni, hogy sok kis közösséget formálok, és segítek abban, hogy meglássák: Isten ott lakik a másik emberben. Engem idővel nyilván el fognak helyezni innen, de a lényeg, hogy ők maradjanak meg egymásnak.