2019. 10. 09. 14:13 |
Egy vattacukorárusra figyeltem fel a hétvégi mátraterenyei szüreti mulatságon.

Megörültem neki, hiszen rögtön a gyermekkoromat idézte fel a látvány; talán elmúlt már húsz éve is annak, hogy utoljára kóstoltam az édes finomságot. Ujjongva siettem oda az árushoz, majd végigböngésztem a kapható ízek kínálatát. Finomabbnál finomabbak voltak: az eprestől a mentáson át a zöldalmásig rengeteg ízben volt kapható a vattacukor.

Jómagam az eladó ajánlása alapján a banánost választottam, amelynek ízében nem is csalódtam. Csodálattal néztem végig, ahogy a gép kezelője beleönti az ízesített, színezett kristálycukrot a vattacukorfonó gépbe. A megolvadt cukor forgószélként tekeredve fonódott fel a fából készült hurkapálcikára. Hosszú percekig néztem, ahogyan formálódik, hogy a végére egy nagy adag citromsárga színben pompázó vattacukorfelhő tulajdonosa lehessek. Csillogó szemmel vettem át az adagomat a vásárostól, majd pár percig gyönyörködtem a banán illatú csodába, amely nem okozva csalódást – első kóstolásra felidézte a gyermekkoromat.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, és máris egy időgépbe csöppentem, ami visszarepített jó két évtizedet, amikor egy vásárban megkóstoltam életem első cukorfelhőjét. Olyan, mintha az ember egy felhőbe harapna bele… Még azt sem bántam, hogy miután megettem, csupa ragacs lett a kezem, amelynek édeskés illatára egy darázs is felfigyelt…

Címkék

Hozzászólások