Hazánk egyik legféltettebb és legszebb költeménye hitével és erejével szólít

Amikor néhány éve megyénk földjére érkezett a Himnusz kézirata, nagy várakozás előzte meg Szécsényben. A múzeum dísztermét teljesen megtöltötte a közönség, s a bejárattal szembe, kiemelkedő helyre került a legnagyobb vendég: Kölcsey kézirata. A kézirat, amelyre az utolsó vonásokat – ezt maga a szerző írta rá – Csekén (ma: Szatmárcseke) tette 1823. január 22-én.

Kölcsey–Erkel közös művének azonban törvényileg is hivatalos himnusszá emeléséig még nagyon sokáig kellett várni. A hivatalos államnyelv hazánkban 1844-ben a magyar lett (előtte a latin, illetve a német volt), de ez nem hozta magával a Himnusz törvényi felemelkedését. Törvényileg csak 1989-ben emelték be az Alkotmányba. Az ötvenes években Rákosi személyesen szerette volna a címer mellett a nemzeti himnuszt is megváltoztatni, amire Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát kérte fel. A szóbeszéd szerint Kodály egy mondattal mondott nemet a diktátor utasítására, s Magyarország legnagyobb zenetudósának ezen véleménye, szerencsére, még a rettegett időszakban is szent volt.

Ez a korszak az 1820-as évektől hazánkban a reformkor, a haza bölcse, Deák Ferenc szavaival élve: a „haza és haladás” időszaka. Ezt megelőzően, nagyjából a felvilágosodás időszakától pedig a nemzeti ébredés kora. A nemzeti ébredés korában sorra születtek magyar nyelvű folyóiratok, irodalmi-közéleti témában is, sokkal több magyar nyelvű mű jelent meg, megindult a rövid életű Kelemen László vezette színjátszó társulat, formálódott a magyarságtudat. Olyan nagyszerű alkotóink segítették a nemzeti kultúra születését, mint Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály vagy Katona József.

A reformkor kezdetét 1825-től a pozsonyi országgyűléstől számítja a történelem, melyen Széchenyi István, a nagycenki birtokos (akinek felmenői nógrádi földről valók) felajánlást tett egy tudós társaság megalapítására – s ez csak az első lépése volt. Édesapja nyomdokait követte, Széchényi Ferenc ugyanis 1802-ben hatalmas könyvtári és tárgyi gyűjteményét a hazának ajánlotta fel, s létesült így a (mai nevén) Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár. Fia, a „hídember”, ahogyan a róla szóló film címe is nevezi, a Lánchíd, a gőzhajózás, a lovassport, a nemzeti gondolkodás atyja lett. A megalakult tudós társaságot ma Magyar Tudományos Akadémiának hívják, s ma is a tudomány hazai fellegvára, a legnagyobb tudósainkat tömöríti magába, s helyileg a Széchenyiről elnevezett téren található, éppen a Lánchíd pesti hídfőjénél. E hármas jegy is őrá, a haza és haladás eszméjének legnagyobb képviselőjére, Széchenyi Istvánra helyezi figyelmünket.

Ebben a korszakban él Kölcsey Ferenc, Szatmár vidékén. Itt születik a Himnusz, szatmárcsekei magányában, 1823 elején. A költeményt a nagyközönség Kisfaludy Károly folyóiratában, az Aurora című folyóiratban ismerhette meg 1829-ben, majd ezután megjelent egy 1832-es Kölcsey-kötetben is. Igaz, előbbiben az alcím (A magyar nép zivataros századaiból) nélkül, utóbbiban pedig éppen ezzel, a Himnusz főcím nélkül.

Diadalútját igazából nem is ekkor, hanem 1844-ben kezdte, amikor a Nemzeti Színház pályázatot ír ki megzenésítésére. A pályaműveket szakmai zsűri ellenőrzi, melynek többek között tagja volt a Liliomfi szerzője, Szigligeti Ede, Bartay Endre, a színház igazgatója, s a reformkori triász egyik tagja, Vörösmarty Mihály is. A szakmai zsűri Erkel Ferenc zenéjét választotta a legjobbnak, s 1844 nyarán a színházban fel is csendült a nemzeti imádság. Hatalmas siker kísérte, hiszen sok más egyéb mellett a magyar közgondolkodást és a – szó valódi, jó értelmében vett – nemzeti összetartozást erősítette a mű. Nem sokkal később szabadtéren is felcsendült, éppen a Széchenyi gőzös avatásán, az Óbudai Hajógyárban. A forradalom és szabadságharc idején, 1848. augusztus 20-án elsőként hivatalos állami ünnepségen is felcsendült, a budavári Mátyás-templomban. Szerzője, Kölcsey Ferenc nem érhette meg a Himnusz diadalútját, 1838-ban hunyt el Szatmárcsekén.

Született végre egy költemény és egy dallam, amely ugyanazt jelentette a pozsonyi, a kassai, a munkácsi, a kolozsvári és az újvidéki magyarságnak is, mint a pesti polgárságnak. Ugyanazt jelentette a papnak, a tanítónak, a hívőnek és a kisdiáknak is, mint amit mindenki másnak az országban. Ugyanazt jelentette a váro­sinak, mint a vidékinek. Egy mű, amely magában hordozza ezt a szót: magyar. Korábban ugyanis a Boldogasszony, Anyánk kezdetű ének és az István király emlékét idéző, Ah hol vagy magyarok kezdetű ének volt a katolikus magyarság himnusza. A reformátusok a 90. zsoltár szavaival imádkoztak: Tebenned bíztunk, elejétől fogva. Az össznépi magyarság kifejezője pedig a Rákóczi-induló volt. Hivatalos ünnepi alkalmakkor természetesen az osztrák császári himnuszt játszották.

Most azonban végre lett egy dallam és lett egy mű, ami egyet jelentett a magyaroknak. A reformkor idején született a Himnusz mellett egy másik nemzeti költemény is, Vörösmarty Mihály műve, a Szózat. 1836-ban, a pozsonyi országgyűlésre írta a nagy költő, s ezt 1843-ban, szintén pályázatra zenésítette meg Egressy Béni. Himnuszunk mellett ez a mű is a nemzeti összetartozást testesíti meg.

Kölcsey Himnuszát többezres tömeg énekelte egymásba karolva 1956 őszének napjain, ami valóban összekovácsolta a nemzetet. Ma is azt kell, hogy tegye: úgy a sportolónak, mint a közönségnek hatalmas öröm, ha a dobogón állva felcsendül az olimpián, ha ünnepséget tartunk, ezzel kezdjük az emlékezést, és a focimeccsek kezdetén erre a pár percre elcsendesedik a stadion.

Sokan felróják a szerzőknek, hogy nagyon komor, nagyon szomorú, és egyre többen szeretnének új himnuszt az országnak, mondván: nem lelkesít, nézzük meg más országok himnuszait, például a franciát, hogy milyen vidám, lelkes. S mi lehet a válaszunk erre? Egy himnusz egy országot, egy népet, egy nemzetet testesít meg. Benne van a történelem, a múlt, benne van a jelen, és a jövőbe vetett kép. A Himnuszunk nem Marseille utcáin keletkezett, nem fütyörészve vált dallammá, útja és történelme van, mondandója és habitusa. Kölcsey műve a „zivataros századokat” idézi meg, a dicsőséget: az őstörténet és a honfoglalás időszakából, a középkori magyar állam virágzásáról, Mátyás sikereiről, és a szomorúságot: a tatárjárást, a török támadásokat, és ami ezeréves örökségünk: a széthúzást és a belviszályokat. Úgy fogalmaz, hogy ez a nép már nemcsak a múltat, de a jövendőt is megbűnhődte. S Kölcsey nem tudta, hogy a vérzivataros XX. század még mennyi szenvedést, keresztet és kínt hoz a magyarság számára. És hogy örökségünket nem tudtuk elhagyni. Hiszen a legaktuálisabb szakasz bizonyosan ez a Himnuszból: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám, kebledre”.

Nem tudom, van-e a földön még egy olyan himnusz, ami egyben imádság is. A miénk ilyen, éppen ezért templomi ünnepeinken, vallási eseményeken is felcsendül, s helye van. Vele sikerülhet a magyar kultúrának és Magyarországnak is újra azt az utat járni, amit elődeink kijelöltek – a „haza és haladás” útját.