A mi nógrádi forradalmunk

A rendszerváltás után a levéltárosok, történészek Nógrád akkori 138 települése közül 132-ben rögzítettek a forradalomra utaló visszaemlékezéseket. Zömük semmiféle erőszakkal nem járt, néhányan felvonultak, hazafias dalokat énekeltek, a közintézményekről eltávolították a vörös zászlót és a Rákosi-címert. Ahol volt ilyen, ott a szovjet hősi emlékműveket ledöntötték, néhány helyen marxista könyveket, begyűjtési, téeszcsé belépési iratokat égettek, az iskolák osztálytermeibe visszavitték a feszületet. A hatalom képviselői – párttitkárok, téesz- és tanácselnökök – közül néhányat megfenyegettek, de a periratokban nincs nyoma, hogy akár egy pofon elcsattant volna.

Kemény megtorlás

Ennek ellenére nyolc embert halára ítéltek, hármat, a pásztói Alapi Lászlót és Geczkó Istvánt, valamint a rétsági laktanyában szolgáló Pálinkás (Pallavicini) Antal őrnagyot ki is végezték. A salgótarjáni Mlinarik István, a Nógrád Megyei Nemzeti Tanács elnöke és Juhász Aladár, a Balassagyarmati Határőrség Forradalmi Tanácsának elnöke külföldre menekült, őket távollétükben ítélték halálra. A balassagyarmati Magyar Pál, a pásztói Tóth Miklós és Kiss Antal halálos ítéletét kegyelemből börtönbüntetésre változtatták. A megyében legalább négy ember, a salgótarjáni Hadady Rudolf és Hargitay Lajos acélgyári nemzetőrparancsnokok, valamint a balassagyarmati Ábel Lajos és a cserhátsurányi Dovicsin János gyilkosság áldozatai lettek, vagy a kínzások következtében haltak meg.

319 ember ellen indult büntetőeljárás, 90 nógrádit vádoltak meg országos perekben, végül 249-en összesen 425 év börtönt kaptak. 1957-ben 900 személyt fogtak le, de még 1961-ben is 1060 személyt tartottak megfigyelés alatt. Az érintetteket a családjuk szeme láttára hurcolták el, majd embertelenül összeverték őket. Olykor heteken keresztül folytak a kínzások. A börtönbüntetés megkezdése már megváltás volt.

Rajtuk kívül ezrekre tehető azok száma, akik semmiféle feljegyzésben nem szerepelnek, de a verések következményeit évekig, vagy életük végéig szenvedték. A salgótarjáni Mede Lajos, a, híres acélgyári nemzetőrség egyik szakaszparancsnoka a kínzások során sorozatos bordatörést szenvedett, a törött bordái egymásra csúsztak és úgy forrtak össze. A nógrádsápi Pintér Bertalant a rétsági rendőrségen csak az orvos megjelenése mentette meg az agyonveréstől, pedig ő semmit nem csinált. A drégelypalánki Korbász Józsefnek letartóztatása után már a tanácsházán kiverték a fogait, utána szállították el Balassagyarmatra. Igazából mindenkit helybenhagytak, akik a településeken valamilyen aktivitást mutattak. Többen elvesztették állásukat, mások a zaklatások elől a fővárosba mentek dolgozni, lakni, hogy a tömegben eltűnhessenek, sokan az országot is elhagyták.

Helytállás Nógrádban

Felvetődik a kérdés, október 23-a és november 4-e között helytállt-e a megye, vagy csak az eltúlzott bosszú nagyította fel forradalmi szerepét? Nógrád megyében az első nagy tüntetés október 26-án volt Balassagyarmaton, Salgótarjánban 27-én, akkor döntötték le a szovjet hősi emlékművet, Mindszenty 29-én hagyta el Felsőpetényt, 30-án érkezett Budapestre. A forradalom tehát Budapesthez képest néhány napot késett, Mindszenty csak öt napot volt szabad.

A hírhedt salgótarjáni sortűzre december 8-án került sor, december 12-én este fogták el Hadadyt és Hargitayt, az utólagos állítások szerint egész éjszaka kínozták, majd másnap Hugyagnál az Ipolyba lőtték őket. A sortűz után megkezdődött a forradalomban részt vevők lefogása, de a munkástanácsok decemberben még igen aktívak voltak, és az egyre szűkülő lehetőségek ellenére februárig kitartottak, akkor tartóztatták le az utolsó vezetőket. November 4-e után még közel négy hónapig viaskodtak a hatalommal a gyárak és a bányák munkásvezetői. Beda József, Jecsmenik Andor, Szabó Ervin, Németh László és társaik általában a végső amnesztiával szabadultak. Dovicsin Jánost 1957 nagycsütörtökén verték agyon a magyarnándori rendőrőrsön, Ábel Lajos 1957. szep­tember 27-én halt meg a Markó utcai börtönben. Egy héttel korábban Kistarcsán bántalmazták, vélhetően az akkor fejére mért ütés vezetett a halálához.

Pásztói hídrobbantók

A pásztói hídrobbantók pere volt a legsúlyosabb következményekkel járó bűnper a megyében. Geczkó István teherautó-sofőrként dolgozott a pásztói tejüzemben, a rakodója Alapi László volt. December 8-án, éppen a sortűz idején vittek tejet a salgótarjáni vásártérre, sokan a teherautójuk alatt kerestek menedéket, a platón lévő tejeskannák egy részét kilyukasztották a golyók. Igen feldúltan tértek haza, ráadásul közben elterjedt, hogy az oroszok összeszedik a fiatalokat és viszik őket Szibériába. Ekkor még nem volt túl messze a málenkij robot emléke, a szóbeszédnek Alapiék is hitelt adtak. Eldöntötték, hogy a Pásztó határában lévő vasúti hidat felrobbantják, így akadályozzák meg a politikai foglyok Szovjetunióba szállítását.

Este öten, az ismeretségi körükbe tartozó fiatalokkal (Kelemen Károly volt az ötödik) a mátraszőlősi kőbányából szerzett robbanóanyaggal meg is próbáltak robbantani, de tapasztalatlanságuk miatt csak csekély kárt okoztak. Úgy tűnt, hogy az ügyet el is felejtik, de a hozzátartozók szerint 1957. április 24-én a pásztói Tüzép-telepen a kőbánya raktárosa felismerte Geczkó Istvánt és feladta a rendőrségen. Még aznap lefogták az öt embert, két hét múlva Geczkót és Alapit kivégezték, hárman 15 évet kaptak.

Geczkó felesége a rádióból értesült a kivégzésről, a testvérével elutazott Budapestre és a köztemetőben egy emberséges sírásó lehányta az arasznyi földet a két napja eltemetett akasztottak egyikének koporsójáról. Abban Alapi László feküdt, tehát a másik sír volt a férjéé. A családok azután évente két–három alkalommal elmentek a halottjuk sírjához, fejfát is állíttattak. A rendszerváltás után ők voltak az első kivégzettek, akiket exhumáltak és hazavittek, hiszen ismert volt a sírjuk.

A megyében többen kaptak súlyos büntetést. Az ipolytarnóci Vermes Miklós a község nemzetőrparancsnoka, és a laktanya forradalmi tanácsának elnöke, Takács Sándor életfogytiglani börtönt. Sokan kaptak tíz év feletti börtönt, de az életfogytiglanra ítéltek is 1963-ban szabadultak. A legtöbbet Jecsmenik Andor töltött börtönben, ő a nagybátonyi fegyveres csoportok vezetője volt, 12 évet kapott, de az amnesztia után egy verséért még újra elítélték, végül 14 évet töltött börtönben.

Bírák és mártírok

A mártírok kapcsán gyakran felmerül a kérdés, mi lett azokkal, akik elítélték őket? Ahogy az is, miként viselkedtek az emberek az elítéltek családjával, majd a szabadult elítéltekkel?

A forradalom hírére a megyei párt, tanácsi és ÁVH-vezetők közül többen a Felvidékre, Fülekre, Besztercebányára menekültek. Aki a kialakult káoszban a hatalom részéről a sarkára állt, az Jakab Sándor volt, ő később Budapestre került, komoly politikai állásokat töltött be. A sortűzben kulcsszerepet játszott Házi Sándor, akit Budapestről küldtek le rendet csinálni. A lövöldözésben részt vevő kirendelt pufajkások parancsnoka Mrázik János volt. Ugyancsak fontos szerepet töltött be a rendcsinálásban Darázs István karhatalmi parancsnok, de az a mai napig nem tisztázott, hogy a sortűznél jelen volt-e.

Házi visszament a fővárosba, a Magyar Néphadsereg hadtápfőnöke volt, később különféle vállalatok vezetőjeként élte életét. Darázs elkerült Salgótarjánból, ahogyan Jakab is. Mrázikról dr. Samu István nemzetközi hírű pszichiáter professzor is megemlékezett: Nem sokkal az események után Mrázik Jánost én gyógykezeltem Balassagyarmaton… Súlyos lelkiismeret-furdalással küzdött. Én nem tudtam, hogy az eseményekben részt vett, esetleg parancsnok vagy közvetítő volt… Másoknak is a tömegbe lövők közül egy tünetcsoportjuk volt. Rendkívül súlyos félelemmel küszködtek, szorongással, belső nyugtalansággal, agresszivitással környezetük, a családjuk iránt. Teljesen békétlen, nyughatatlan emberekké váltak, rendkívül makacs álmatlanságuk volt…

Samu feltette a kérdést, vajon mi hajtotta a bosszúállókat, még inkább a vezetőiket? Véleménye szerint megszállottak voltak. Az ideológiában hittek, abban, hogy az ellentétet a társadalom fejlődése során nem elkenni, hanem kiélezni kell.

Persze sokuknál közrejátszott a gyarlóság, az aljasság a gyengeség keveredése. Nem bűnözők voltak, azok nem lettek volna képesek ilyen megfontolt, éveken át folytatott következetes viselkedésre.

Ami a hétköznapi embereket, a rokonokat, utca és falubelieket illeti, köztük kevesebb volt az emberségesen viselkedő, segítő, mint a kádári hatalomnak megfelelni akaró. A többség azonban meglapult, a 33 kádári év átmosta az emberek zömének az agyát. Geczkó István kisebbik lánya, Smolek Lászlóné, Klári kereken fogalmaz: én voltam az akasztott ember lánya. Ezt gyakran a szemembe is mondták. De nem csak róla beszéltek így, a testvéreiről, és az Alapi gyerekekről is.

Később a megbélyegzés fakult, majd megszűnt, de az érintettek a mai napig keserűen gondolnak erre vissza.

A kivégzett mártírok nevét rávésték a pásztói hősi emlékműre, márványtábla van a robbantás helyszínén is, de Sisák Imre egykori polgármester, az emlékművek állítója szerint az emberek zöme a mai napig inkább köztörvényesnek tekinti a kivégzetteket.

Hargitay Lajosné a férje halála után Budapestre költözött. Bár az első évek nehezek voltak, de élete jó döntésének tekinti, hogy nem maradt Nógrádban. Nem ment férjhez, de új környezetében nem foglalkoztak a múltjával, aki ismerte, diszkréten hallgatott.

Az elítéltek bűnhődése a szabadulásuk után sem ért véget. Akkor kezdődött a közügyektől való eltiltás időszaka, ami sokuknál tíz évig is tartott. Korbász József keresztlánya, Révész Józsefné emlékezete szerint rokona még a kocsmába sem mehetett be, úgy hozták ki neki az épület elé a fröccsöt, a sört. A rendszerváltás után Józsi bácsit is rehabilitálták, kitüntették. A kitüntetését mindig viselte, előfordult, hogy este a pizsamájára is kitette. Könyvem írása során több tucat emberrel beszéltem, szörnyű történeteket halottam, de számomra ez a pizsamára kitett kitüntetés volt a legkeserűbb.

Persze az idő változik. Geczkó István Éva lányának – Sidi Lászlónénak – az unokája már büszke a nagypapára, hősnek tekinti. Talán így érez a többi mártír utóda is, s egyszer minden ember emlékezetében 1848-hoz hasonló szabadságharccá nemesedik 1956.