Megható vallomás: 70 éve kitart egymás mellett Sebestyén bácsi és Emília néni

Életükön keresztül a falu újkori története is feltárul. A férj 1928-ban született Ludányban, mely 1947-ben Ludányhalászi néven egyesült a szomszédos Halászival. A két településrész között az 1950-es években épült fel az általános iskola. Addig a ludányi és a halászi gyerekek külön iskolákban tanultak. Ahogy elmondták, az egyesülés előtt a két településnek külön bírája, de közös jegyzősége volt. A település híres volt a káposztatermelésről és az állattartásról.

Emília a háború után került Ludányhalásziba Herendről. Itt ismerkedett meg későbbi férjével, akivel 1949-ben kötöttek házasságot. – Engem mindig érdekelt a mezőgazdaság, a természet. Szécsényben ez időben alakult meg a mezőgazdasági iskola. Az elsők között voltam, aki Aranykalászos diplomát kapott ott – mesélte a férj. A házasságkötés után, 1952-ig katonáskodott. Ez idő alatt Ludányhalásziban is megalakult az első mezőgazdasági szövetkezet. – Nem léptünk be a szövetkezetbe, de a beadás miatt olyan nagy volt a szorítás, hogy a földünket térítésmentesen átadtuk – emlékezett a feleség, majd hozzátette: – A rendszerváltozás idején kárpótlási jegyet kaptunk érte.

A férj tovább gombolyította életük fonalát. – Leszereltem, földünk nem volt. A közigazgatás átszervezését követően 1950-ben megalakultak a tanácsok. Felajánlották, hogy dolgozzak a Szécsényi Járás Mezőgazdasági Osztályán.

A fizetésem 7.700 forint volt, de nem kaptam meg, ezért Pestre mentem, ahol segédmunkásként kezdtem, később elvégeztem a lakatosszakmát.

Következő munkahelye a salgótarjáni AKÖV volt, ahol forgalmistaként kezdett, majd osztályvezetőként vonult nyugállományba.

Felesége előbb Salgótarjánban dolgozott, majd Szécsényben, a bútorgyárban volt főkönyvelő. – A gyermekeink az 1950-es években jártak iskolába. Tagja voltam a szülői munkaközösségnek. Az igazgatónő, dr. Márton Imréné Horváth Irén a szívén viselte a gyermekek sorsát. A ludányhalásziból kikerült diákok a középiskolákban is megállták a helyüket – idézte fel az egykori éveket Végh Sebestyénné. Elmondta, hogy pezsgő kulturális élet volt a faluban, amiben ő is aktívan részt vett. A két falurésznek külön színjátszó csoportja volt.

A ludányinak Melega Ernő tanító, a halászinak Móricz Gyula volt a vezetője.

A házaspárnak két lánya született. Az idősebb épületgépész mérnök, a fiatalabb kereskedelmi és vendéglátóipari főiskolát végzett. Beszélgetésünk során előkerült a családi tabló, amelyet a férj a 90. születésnapjára kapott.

– Ebben látható az életünk öröme, boldogsága, folytatása. A két lányunk, a férjeik, a négy unokánk, a dédunokánk – mondta meghatódva a feleség. Valamennyien távol élnek Ludányhalászitól, de havonta hazalátogatnak, és minden este beszélnek telefonon.

– A nyugdíjas legnagyobb öröme, gyermekének, unokájának, dédunokájának sikere, boldogsága – fogalmazott őszintén Ludányhalászi legidősebb embere, Végh Sebestyén.

Ha visszafogottan is, de dolgozni kell

Felmerül a kérdés: mivel telnek a nyugdíjas évek?

– Amikor csak lehet, dolgozunk. Nem szabad magunkat átengedni a semmittevésnek. Amikor 1987-ben nyugállományba vonultam, vásároltam három család méhet, amit később harmincra felfejlesztettem. A növények virágzása idején egy szécsényi méhésszel jártuk az országot a méhcsaládokkal. Egy alkalommal olyan rosszul lettem, hogy azt mondtam, nincs tovább, vége a méhészetnek. Túl is adtam rajtuk – mondta a férj.

Ám a munkát nem adta fel, ha vissza is fogta magát. A házaspárt dicséri a gondozott, szép kert. A lakás nappali szobájától két méterre lévő fán madáretető lóg.

– Természetbarátok vagyunk, a kertben is van madáretető. Ősszel vásárolunk egy mázsa napraforgómagot, ami kitart a tél folyamán.

A két idős ember nem titkolja, hogy boldog, elégedett embereknek tartják magukat. Azt mondják, hogy a boldog házasság titka egymás megértése, megbecsülése, tisztelete és nagyon fontos a tolerancia.