Idővel beteljesült a tanárnő nagy álma

A nyolcvanéves nyugdíjas tanítónőt eredményes munkájáért Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere Pedagógus Szolgálati Emlékéremmel jutalmazta.

Alighogy kiszálltunk az autóból a takaros házikó előtt, máris egy kedvesen mosolygó, idős hölgy termett a kapu ajtajában.

– Már nagyon vártam önöket! – integetett a bejárat felől Ancika néni. A szívélyes fogadtatás után fotós kollégámmal együtt invitált otthonába, ahol egy fekete-fehér fényképekkel és színes gyermekrajzokkal telepakolt asztal körül közösen foglaltunk helyet. A szoba varázsa egy pillanatra magával ragadott minket: a falat megannyi családi fotó és festmény ékesítette.

Ezután Ancika nénire pillantottam, aki – mintha olvasott volna a gondolataimban – szinte kérdés nélkül kezdte el mesélni életútjának örök emlékeit.

– Mielőtt tanár lettem, az erdészetnél dolgoztam bér­elszámolóként, ugyanis a középiskolát az egri közgazdasági technikumban végeztem el. S bármennyire is hihetetlen: kezdetben a tervezés és a statisztikai ismeretek szőtték át a tanulmányaimat, pedig mindig arról álmodtam, hogy egyszer tanár leszek – emlékezett vissza Pintér Lászlóné, majd csillogó tekintettel folytatta történetét:

– Egyetlen bökkenője volt az álom beteljesülésének, mégpedig az, hogy tisztában voltam vele: nem tudok énekelni! El is vetettem a pedagógiai pálya gondolatát… – fűzte hozzá.

Ancika néni meséje ezután már az álmok útján folytatódott, ugyanis kiderült: egy helyi erdőmérnök személyében talált rá a szerelem egészen fiatalon, akiért mintegy hatvan évvel ezelőtt költözött a Heves megyei Recskről a nógrádi faluba, Nemtibe. Az áttelepedés után – 1963-tól – pedig mint képesítés nélküli tanár helyezkedhetett el az általános iskolában.

– Az egyik tanárnő Sopronban kapott munkát, így megüresedett egy állás. Beiskoláztak, majd 1966-ban mindent elvégeztem a hivatásos szerep betöltéséhez. Nagyon szerettem tanítani a kicsiket, kezdetben sokáig összevont osztályokban, elsőtől harmadikig és másodiktól negyedikig oktattam – elevenítette fel.

Mint mondta: szerencse a szerencsétlenségben, hogy az alaptárgyak mellett az éneket nem kellett tanítania, ugyanis azt egy kollégája boldogan átvállalta helyette.

– Végül beteljesült a vágyam, s 1963-tól egészen a nyugdíjazásomig Nemtiben láthattam el tanítónőként a feladataimat… – idézte vissza.

Hozzáfűzte: még a tanítással járó „terheknek” is örömmel tett eleget, így az órákra szánt heti terveket is mindig boldogan készítette el.

– Az elsősöket szerettem a legjobban tanítani, mert szívmelengető érzés volt azt látni, hogy az én munkámnak köszönhetően számos új dolgot – írást, olvasást, számolást – tanulhattak. Az utolsó tanévben volt a legjobb dolgom, akkor nyolc negyedikest tanítottam egyszerre, szinte egy családként működtünk! – mosolygott Ancika néni.

Az egykori pedagógus több évtizedes munkája során mégis azt szerette leginkább, hogy megannyi kisdiák legfontosabb éveit kísérhette végig, akik valósággal a szívéhez nőttek, mintha csak a sajátjai lettek volna.

Szerette tanítani az olvasást

Pintér Lászlóné nem csak szavaival engedett közelebb múltjának darabkáihoz, ugyanis az asztalról fel-felmutat egy képet a régi tanítványokról, úttörői kitüntetésének átvételéről, majd a gyerekektől kapott rajzokon is elkalandozik a tekintete. – Az olvasást szerettem a legjobban tanítani – szólalt meg a fotók nézegetése közben – mert ott láttam igazán, mennyit fejlődnek a kicsik! Emlékszem, mekkora örömmel újságolták mindig: „Tanító néni, már ismerem a betűket!” – tette hozzá. A pedagógus a tanulás mellett a gyerekekkel az ország számos pontját – például Debrecent, Szilvásváradot, Egert és Budapestet – is bejárta. Végül elárulta: a munkájának elismeréséért járó kitüntetés meglepetésként érte, ugyanis nem hitte, hogy ennyi év után is gondolnak még rá. Ancika néni máig sokat olvas és rejtvényeket fejt, hétvégenként pedig fiával és unokájával tölti a szabadidejét.