A szécsényi veterán futónál a sport nem nosztalgia

– Focival kezdte...

– A gyerekkorom, mint a többi rimóci kissrácnak, a foci körül zajlott – kezdte beszélgetésünket az idén 73 esztendős Jusztin Ferenc. – Középpályás voltam, ahol hajtani lehetett. A foci a katonaságom utánig marad meg az életemben. A rimóci csapat erőssége voltam, a barátaim is ilyen véleménnyel voltak rólam. Egyszer veretlenül nyertünk bajnokságot.

– Milyenek voltak akkoriban a sportolási lehetőségek?

– Nekem könnyű volt sportolni, mert a mi világunkban voltak MHSZ-versenyek, szpartakiádok, ahová fiatal gyerekként már elvittek. Nagyon büszkék voltunk egymás teljesítményére.

– Ha jól tudom, a katonaságnál ejtőernyőzött.

– Géplakatosként kerültem Budapestre, és az egyik munkatársam a csepeli ejtőernyős szakosztály vezetője volt. Ő hívott el, és az orvosi vizsgálatok után belevágtam. A katonaságnál már magától érthető volt, hogy ott kötök ki. Itt egyébként klubtársam volt Balczó András is, aki nagy példaképem lett. Alázatos, hittel teli ember volt. Később Szolnokra kerültem deszantosnak, a felderítők elit alakulata közé. Itt részt vettem a hadseregbajnokságon is. Az igazi sportpályafutásom itt kezdődött el igazán.

– A futás hogyan jött?

– Nyolcadikos korom óta végigkísérte a pályafutásomat. Rimócon, mint igazán kis településen, csupán hatan-nyolcan voltunk, akiket elővehettek, ha versenyről volt szó, így elég sok viadalon elindultam. A foci is fontos volt, de mellette nem volt olyan hétvégém, hogy ne futottam volna, és ez a mai napig is így van.

Versírásban is bajnok

– Verseket már az általános iskolában is írtam, kis rímeket, „odamondó verseket”, vagy szerelmes sorokat a lányoknak. Később aztán olvastam egy pályázatot Szécsény és Madách Imre kapcsolatáról. Írtam is egy esszét, amivel végül a második helyet szereztem meg. Sokakat meglepett, amikor a balassagyarmati díjkiosztón engem szólítottak, mert tudták, hogy sportoló vagyok. Többen is odajöttek gratulálni, és kérdezték, hogy „Feri, benned ennyi kovász van?”.

– Hány évesnek érzi magát?

– 1945-ben születtem, így 73 évesnek érzem magam, mert minden korszakomban aktívan részt vettem az életben. A jó és a szép dolgok jutnak előbb az eszembe, mert van mire visszaemlékeznem akár a sportban, akár az anyagi hátterünket tekintve. Csóró gyerekekként kerültünk össze a feleségemmel, de sok munkával sikerült felépítenünk azt, amink most van. A rossz dolgok is benne vannak a pakliban, de nem siránkozunk.

– Volt más is, aki nagy hatással volt önre Balczón kívül?

– Leszerelésem után ismertem meg Mecser Lajost, aki a mai napig nagy barátom. Most a fiatalok közül Kadlót Zoltán, régebbről Tabajdi, Mélykúti, Szekeres. Minden korosztály kinevelte a maga egyéniségét. Mecser Lajos kitartó ereje maradt meg bennem igazán. Sajnálom, hogy a szenior versenyeken nem indult olyan sokszor. Balczó szerény volt, önmegtartózkodó életet élt. Ez a jellemerősség hatott rám is. A rimóci iskolában az osztályfőnökünk, Erzsike néni is az emlékezetemben maradt. A jó tanulóknak megengedte, hogy tévézzenek, és akkoriban még az egész faluban csak kettő tévé volt. Én is sokat tévézhettem.

– A leszerelés után mivel foglalkozott?

– Megnősültem és 24 évesen a rimóciak megválasztottak a sportegyesületük vezetőjévé. A falu közvéleménye, sportközössége választott ki erre a feladatra. Így büszke lehettem a feleségemre is, aki 19 évesen már elnökné lett. Ő a mai napig elkísér egy-egy versenyre. Sokat áldozott az én amatőr sportom számára, de ezt elnyomja, ha a versenyekről mosolyogva térünk haza. A fiam is egy igazi sportember lett. Jelenleg Írországban dolgozik és tizenhatszor futotta le a maratonit. Ő az edzőm és a menedzserem, kitartást és erőt sugárzunk egymás irányába. Szolid ember, tisztelem és szeretem a fiamat.

– Mikor költöztek Rimócról Szécsénybe?

– 1973-ban jöttünk ide, és a költözésünk másnapján a szécsényi sportvezetőségbe is beválasztottak. A szpartakiádokért és tömegversenyekért feleltem. A rimóci egyesület az elnökségem alatt „Kiváló Szakosztályi” minősítést ért el a labdarúgásban, volt asztalitenisz, és lány röplabda csaptunk is. Mindkét vezetőségi korszakomról jó emlékeim vannak, de soha nem tartottam magam vezető típusnak.

– Mennyire ismerik el a szenior sportolókat?

– Nagyobb nyilvánosságot kapnak a versenyeink, az eredményeket is rendre közzéteszik az interneten, és már nekünk is vannak évkönyveink. A megyei közgyűlés a megye legnagyobb sportdíját, a Bérczy Károly-díjat adományozta nekem 2003-ban. Ez a díj lakásom egy kiemelt helyén áll. Nem mondhatom, hogy semmit nem kaptam, viszont én tettem is a serpenyő másik oldalára, például eddig 40 magyar bajnoki címet szereztem, és nemzetközi versenyeken is bizonyítottam már.

– Miért fontos, hogy még most is versenyszerűen sportol és nem csak kocog?

– A sikerélmény doppingol. Nem a másik, hanem saját magunk legyőzése. Heti 50-60 kilométert futok, emellett hétvégi versenyeink vannak. A mozgásvágy és az egészségem megtartása motivál. Most már a fiatalok is tudnak rólam, meghívnak, szeretek köztük lenni. Az állóképességemet is meg akarom őrizni, amíg az egészségem engedi, folytatni szeretném tartalommal telítve. Volt olyan év, hogy 12-szer futottam le a maratont, összesen eddig 23 alkalommal teljesítettem a több mint 42 kilométert. Dobogóra álltam Szlovákiában, Dublinban, Ukrajnában, Romániában, de futottam már például Firenzében is.

– Mely eredményeit emelné ki a 40 bajnoki cím mellett?

– Minden alkalommal, tehát összesen 22-szer futottam le a Kékes-csúcsfutást, ezzel a fiammal együtt a csúcstartók közé tartozunk. Írországban éjszakai versenyt is nyertem, de szerepelhettem szenior Eb-n Nyíregyházán, és vb-n Budapesten, de nagy élmény volt például a Bécs-Budapest szupermaratonon szereplő csapat tagjának lenni. Jelenleg pedig a 33. Wizz Air félmaratonra készülök.