A hetvenéves fociedző sikerei máig fényesen ragyognak Salgótarján sporttörténetében

– Hogyan kezdődött a labdarúgó-pályafutása, s mely együttesekben játszott? 
– Taron éltünk, az általános iskolai tanulmányaimat ott kezdtem meg, majd 1961-ben Salgótarjánba költöztünk és a mostani Gagarin iskolában tanultam tovább. Ezután a Stromfeld Aurél Gépipari Technikumba jártam, ahol 1971-ben végeztem. Az első egyesületem az SKSE volt, ahová 1967-be kerültem. Misecska Sándor és Boldvai László voltak az edzőim. Mind a mai napig hálával gondolok rájuk, hiszen a becsület, a tisztesség és az igazság sugárzott belőlük. Rendkívüli módon megszerettették velem ezt a szép sportágat. Ebben az időben megyei ifjúsági válogatottként részt vettem a nyíregyházi területi döntőn. Aztán a pályafutásomat szüleim hatására az akkor NB III.-as SÜMSE csapatában folytattam, ahol Juhász Gyula és Simon Imre voltak az edzőim. A katonai szolgálatomat 1972–74 között Nagyatádon töltöttem, és a Somogyi B. SE-ben szerepeltem, mellyel a megyei I. osztályban bajnokok lettünk. Leszerelésem után visszatértem a SÜMSE-hez, ahol 1977 decemberéig, vagyis a hét városi egyesület fúziójáig játszottam. 

– Időközben megkezdte az edzősködést is. 
– Igen, 1975-ben, aktív játékos koromban kezdtem meg az edzői munkát a SÜMSE ifjúsági csapatánál, majd 1977-ben megszereztem a segédedzői oklevelet. A fúziót követően, 1978. január 1-jétől az STC egyik ifjúsági csapatának lettem az edzője, majd 1979. szep­tember 1-től 1986. június 30-ig az STC, majd az SBTC utánpótlás szakágvezetőjeként tevékenykedtem. Időközben – 1978–1980 között – elvégeztem az edzői szakot is. Aztán 1982-ben Czene Gyulával, a Petőfi Sándor Általános Iskola akkori igazgatójával megszerveztük a labdarúgó osztályokat. Tevékenységünk, eredményességünk ebben az időben országos szinten is az élmezőnyben volt. Ezekben az években olyan játékosokat sikerült kinevelnem, mint Urbányi István, Bartus József, Jónás Gyula, Tarlósi István, Stark János és Zsély László, de sorolhatnám tovább a neveket. Közülük többen élvonalbeli labdarúgók lettek. Ezek a fiúk mind egy korcsoportban nőttek fel. Öröm volt ezzel a garnitúrával foglalkozni, és azt hiszem, hogy ők is szívesen gondolnak vissza erre az időszakra. Urbányi például az első válogatottmezét ajándékozta nekem, mely gesztusa mindent elárul. 

– Aztán következett az SKSE felnőttcsapata, ahol az edzősége és elnöksége alatt megjárta a mennyországot és a poklot is. Ha nem lett volna, akkor a klub minden bizonnyal nem élt volna száz évet. Miként emlékszik vissza erre az időszakra? 
– Tóth Károly, az SKSE társadalmi elnöke és Girtl László ügyvezető elnök már régóta fűztek. Nagyon jól éreztem magam a Stécénél, s hosszú ideig nemet mondtam az invitálásra, de Földi Attila barátom kitartása, makacssága döntőnek bizonyult, így 1986. július 1-jétől az SKSE vezetőedzője lettem. Sok szép sikert értem el a csapattal: a megyei I. osztályban 1987–1988-ban bajnokok lettünk, az NB III. Mátra csoportjában 1989–1990-ben harmadik, majd 1990–1991-ben a második helyen végeztünk. Karnyújtásnyira voltunk az NB II.-től – ez akkor a második vonalat jelentette –, de minimális különbséggel lecsúsztunk a feljutásról. A továbbiakban fokozatosan romlott az egyesület anyagi helyzete, ezért a szakosztály 1992. szeptember 19-én kivált, és SKFC, majd 1997-től St. Acél néven működött tovább. A kiválás után legalább öt munkakört kellett ellátnom a klub fennmaradása érdekében, de szívesen tettem, mert nagyon kötődtem a nagy múltú egyesülethez. Voltak még jó időszakaink, így 1993. augusztus 8-án, Magyar Kupában a 64 közé jutásért a Ferencvárost fogadtuk a Kohász-stadionban (ma már Szojka Ferenc Stadion – szerk), s ugyan 7–4-re kikaptunk, de a mérkőzés bizonyára nagy élményt nyújtott a kilátogató hatezer szurkolónak és a csapatnak. Az 1998–1999-es évadban másodikok lettünk a megyei I. osztályban, de ez már csak fellángolás volt. 2001. április 23-án szépen megünnepeltük az egyesület fennállásának 100 éves évfordulóját, melyre többek között kiadattam a Százéves a Sese-futball című könyvet is. Ezt követően folyamatosan lehetetlenné vált a klub helyzete. 2002. május 18-án már a salgótarjáni tóstrandi katlanban játszottuk le utolsó bajnoki mérkőzésünket a Karancsberény ellen, majd május 20-án bejelentettem a klub visszalépését a bajnokságból, mely egyben a megszűnést is jelentette. 

– A Sese megszűnését követően sem állt meg az élet. Mi történt ezután? 
– Még ez évben, vagyis 2002. július 1-től Pásztóra kerültem, ahol egy rendkívül fiatal átlagéletkorú csapat edzéseit vezettem. Azonban a menet közben felmerülő problémák miatt még az év november 30-ával távoztam az egyesülettől. 

– Aztán következett a Salgótarjáni Sportiskola Egyesület. 
– Az egyesülethez 2003. február 5-én kerültem, ahol az 1995-ös korosztály edzéseinek vezetésével bíztak meg, majd 2004 januárjától a csoportom megtartása mellett a szakág irányítása lett a feladatom. A csapattal nagyon jó eredményeket értünk el, sok tornagyőzelmet szereztünk, közülük is kiemelkedik a közép-európai hírű nyíregyházi Jonatán-Kupa és a debreceni Karnevál Kupa megnyerése. Az országos kiemelt bajnokság Keleti csoportjában a 2007–2008-as idényben a második helyen zártunk. Külön öröm számomra, hogy ebből a korosztályból Baksa Dénes, Bobál Gergely és Bobál Dávid országos korosztályos válogatott lett. Közülük a Bobál ikrek élvonalbeli játékosokká váltak. Továbbá Sólyom Ádám, Puporka Dániel, Nyerges Krisztián, Pápai Péter és Liszka Gergő NB-s csapatokban is szerepeltek. 

– A sportiskola mellett két évig ismét az SBTC következett, de ezúttal már a felnőttcsapat. 
– A Stécénél 2010. március 23-án vállaltam el a munkát. A megyei bajnokságot sikerült megnyernünk, így az NB III. Mátra csoportjába nyertünk besorolást. Az elnökség a biztos bennmaradást, számszerűleg a 10–12. hely megszerzését tűzte ki célul a 2010–2011-es évadra. Ezt sikerült túlteljesíteni, hiszen a hetedik helyen végeztünk. A következő szezonra maradt a célkitűzés, a teljesítés is, hiszen kilencedikek voltunk az ősszel, mindössze két ponttal lemaradva az ötödik helytől. Az egyesülettel 2012. március 31-én közös megegyezéssel szerződést bontottunk. Szép időszak volt, szívesen emlékszem vissza a játékosokkal eltöltött időszakra. Ezen idő alatt csapatként szerepeltünk, és rendkívül jó közösséget sikerült alkotnunk. 

– A folytatásban maradt a sportiskola. 
– Igen, de már nem sokáig. Ugyanis 2013. március 26-án az egyesület közgyűlése döntött a Stécéhez történő beolvadásról. Ezt követően az SBTC-nél a 2013–2014-es évadban a másodosztályú országos serdülőbajnokság Közép-Kelet csoportjában szereplő U14-es együttesnél edzősködtem utoljára. 

– Mely játékosokra emlékszik vissza szívesen edzőként? 
– Minden játékosomra jó szívvel emlékszem vissza, persze vannak olyanok, akik többet tettek az eredményességért. Így például a Seséből Kaliczka Róbertet, Bódi Károlyt, Német Csabát, Kerényi Józsefet és Pintér Zsoltot, míg az SBTC-ből Novák Jánost, Stark Jánost és Birincsik Dánielt emelném ki. 

– Köztudomású, hogy nagyon szeretett dolgozni és dolgoztatni. Szólna az edzésről alkotott hitvallásáról? 
– Az edzések, edzésgyakorlatok sarokköve, hogy a játékosok már előre tudják, mit miért csinálnak. Ha átérzik a gyakorlatok fontosságát, ésszerűségét, akkor készségesebbek. Érdemes az értelemre hatni. A másik alapkövetelmény a rendszeresség és a becsületesség. Arra építkezhetünk, amit elvégeztünk. Mindig bíztam a jó munkában, mert az előbb-utóbb megtérül. 

– Hogy van jelenleg, mivel telnek napjai? 
– Mióta befejeztem az edzősködést, nagyon hiányzik a labdarúgók közelsége és az öltöző illata. Azonban többet találkozom a barátaimmal, elbeszélgetünk és kártyázgatunk. A televízión keresztül követem a futballmérkőzéseket. Elővettem az edzésnaplómat, és rendszerezve megpróbálom hasznosítani őket. Talán még sikerrel járok.