Százhúsz éve alakult meg Salgótarján olimpikonokat is kinevelő egyesülete

Az MLSZ-el egy időben alakult klub a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. salgótarjáni acélgyárának gondozásával és segítségével működött. Az alapító Wabrosch Béla, a gyár akkori főmérnöke huszonöt évig volt az egyesület elnöke.

A SSE kezdetben csak a focival foglalkozott, ám a klub a későbbiekben több sportággal is gazdagította a tarjáni testedzést. Az első pályát a gyárba vezető út és az iparvasút közötti részen, a római katolikus templom mellett, a jelenlegi Illyés Gyuláné iskola akkor még hűlt helyén építették. Ezt 1922-ben bontották le, az egyemeletes házak építésekor. A focihoz labda is kellett. A legenda szerint az első játékszert Wabrosch Béla hozta egyenesen Angliából. Mások szerint viszont a főmérnök úr Pestről, a BTC hathatós támogatásával hozta a játékszert.

A helyi lap 1902. augusztus 24-i számában a tudósító arról ír, hogy „folyó hó 17-én tartották meg a salgótarjáni labdarúgók az első háziversenyüket”. A kékek és a fehérek „a lehető legkevesebb érdeklődés előtt” csaptak össze.

A fehérek 4:0 arányban legyőzték a kékeket.

Az acélgyáriak ebben az időszakban még sem országos, sem vidéki – kerületi – bajnokságban nem vettek részt. Ugyan sorra játszották hírverő mérkőzéseiket, de csak 1919 őszétől vettek először részt bajnokságban, az Északi Kerület I. osztályának hatvani alosztályban. Az 1920-as évek elején megkezdődött a nagy városi rivalizálás az SSE és SBTC között. A két tarjáni gárda először az 1920/1921-es idényben szerepelt együtt a hatvani alosztályban.

Az 1921 és 1923-as évek lakótelepi építkezései (egyharmad) részben elfoglalták az öreg fasori SSE-pálya területét. A Rima vezetése a Dolinkában gyönyörű fekvésű sporttelepet varázsolt. Az új létesítményt 1924. július 27-én adták át a sportolóknak. Az ünnepélyes avatáson a BTC fiai, az első magyar bajnokcsapat utódai mérték össze tudásukat a SSE legénységével. A pályaavatón az akkoriban az első liga középcsapataként vitézkedő BTC nyert 2:1-re.

Az SSE 1930/1931-ben az Észak bajnoka lett, de ekkor még nem sikerült a feljutás. Időközben olyan játékosok játszottak, mint id. Schott Vilmos, Csala Andor, Vics Antal, Rigó Ferenc, Márkus József, Novoszeleczky Elemér, Paskó János, Viroszták Lajos, de sorolhatnánk tovább. A harmincas évek derekán a kék-fehérek játékos-edzője Kautzky József volt, aki korábban Orth Györggyel együtt szerepelt a magyar válogatottban. 1936-ban bemutatkozott a SSE kapujában a 21 éves Tóth György, aki Szegedről érkezett. A kapust ma is minden idők legjobb újpesti „portásának” tartják.

Aztán az 1937/1938-as bajnoki évadban ismét Észak bajnoka lett az együttes, melyet követően az osztályozón ezúttal kivívták az NB I.-be jutást. A Nemzeti Bajnokság első vonalában az első mérkőzésen, 1938. augusztus 21-én a nagynevű Hungária FC ellen hazai pályán 3:2-re kapott ki az acélgyári gárda.

A sporttörténelmi jelentőségű mérkőzésen Ujvári játékvezetésével az alábbi két csapat játszott. SSE: Barabás – Sümegi, Vics – Manyasz, Hercsik, Misecska – Kovács, Horváth, Márkus, Komenda, vitéz Majoros. Hungária: Szabó A. – Kis, Bíró – Turán, Turay, Dudás – Titkos, Müller, Kardos, Kisutzky, Vermes.

Az első vonalban a megszerzett nyolc pontjával a 14., vagyis az utolsó helyen végzett az SSE, de a sporttörténelmi eredményüket senki sem veheti el.

Az újabb kiváló teljesítményt az 1946/1947-es bajnokságban érte el a gárda, amikor is az NB II. Középcsoportjában (másodosztály) szerepeltek. A feljutás az SBTC-nek sikerült, a második helyen az Erzsébeti MTK végzett, míg az SSE a dobogó harmadik fokán zárt. A bajnokságban az SBTC–SSE helyi rangadó 1946. december 8-án 3:3-as állásnál botrány miatt félbeszakadt, a pályán elért eredmény lett igazolva. Aztán 1947. május 25-én a Dolinkában az SSE 3:1-re nyert a Stécé ellen. (Ezt a városi derbit azután mindkét táborban évtizedekig emlegették, hiszen a két ősi rivális legközelebb az NB III. Mátra csoportjában, 1988. augusztus 20-án találkozott újra bajnoki mérkőzésen, amikor az SBTC hazai környezetben 2–0-ra nyert. – szerk.)

Ezt követően a csapat SSE, Salgótarjáni Vasas (1949/1956, színe: piros-kék), majd ismét SSE (1957/1958, színe: kék-fehér) néven szerepelt másodosztályban. Közben a füvesített és felújított acélgyári stadiont 1954-ben – négy év után – vették újra birtokukba a sportolók. A Sese olyan játékosegyéniséget adott a magyar futballnak, mint Szojka Ferenc, aki később az SBTC színeiben 28-szoros válogatott lett. Továbbá itt kezdte a pályafutását Bencsok Vilmos, Szabó Albin és Elemér, Kleibán Antal, Oláh Géza, Bodon Tibor, Krajcsi József és így tovább.

A kék-fehér egyesület 1959-től Salgótarjáni Kohász Sport Egyesület néven működött tovább. Három évadot (1959/1962) az NB III.-ban szerepeltek, majd ismét visszaverekedték magukat a másodosztályba, ahonnan egy évad után, 1963 nyarán végleg búcsúztak. Újabb nagy lehetősége a feljutásra 1968-ban volt a csapatnak, amikor is Kovács Ernő irányításával az NB II. Középcsoportjában (harmadosztály) a Székesfehérvári MÁV Előre mögött három ponttal lemaradva, a második helyen végeztek.

Ebben az időszakban olyan játékosok rúgták itt a labdát, mint például Antal Lajos, Marcsok János, Földi Attila, Tóth Ernő, de sorolhatnánk tovább a neveket.

Az SKSE is tagja volt annak a hét salgótarjáni városi sportegyesületnek, melyek összevonása után létrehozták az 1977 decemberétől 1984-ig működő Salgótarjáni Torna Clubot (STC, színe: piros-fekete). A folytonosságot biztosítva az alapítási év 1901 lett. Ezután ismét Salgótarjáni Kohász Sport Egyesületként működtek, visszatérve a kék-fehér színre.

A Sese labdarúgói az utolsó nagy sikert az NB III. Mátra csoportjában (harmadosztály) érték el az 1990/1991-es bajnoki évadban, amikor is a Bag mögött mindössze két ponttal lemaradva végeztek a második helyen.

Majd 1992 szeptemberétől önállóan, Salgótarjáni Kohász Futball Clubként (SKFC) működtek, s 1996 decemberétől kapta a klub a Salgótarjáni Acél nevet. Horváth Gyula 1986 óta edzőként dolgozott, majd 1992 szeptemberétől az elnöki teendőket is ellátta a kék-fehér csapatnál, egészen 2002. május 18-ig, amikor is az utolsó bajnoki mérkőzését játszotta a csapat a megyei I. osztályban.

Időközben a Sese gárdája a legutolsó, országos visszhangot kiváltó találkozóját 1993. augusztus 8-án vívta a Magyar Kupában, amikor a legjobb hatvannégy közé jutásért a Ferencvárosi TC legénységét hatezres tömeg fogadta a Dolinkában. A két csapat az alábbi összeállításban szerepelt. SKFC: Babják – Szeles, Kerényi, Bozó, Gyetvai – Zsély, Fancsik (Gulyka), Bódi, Oláh S., Tóth (Kakuk) – Smelkó. Edző: Horváth Gyula. Ferencváros: Horváth – Simon, Hrutka, Kuznyezov – Albert (Szűcs), Lipcsei, Vanicsek, Keller – Nagy (Gregor), Kovács, Wukovics. Edző: Nyilasi Tibor. Az élvonalbeli Fradi 7–4-re győzte le a megyei I. osztályú ellenfelét (gl.: Bódi (4, egyet 11-esből), ill. Kovács (3), Wukovics (2), Lipcsei (2, egyet 11-esből). Akik ott voltak, azoknak örökre felejthetetlen marad az összecsapás.

A százéves jubileumra Száz év Sese futball címen könyv jelent meg, melynek szerzője Balás Róbert és Balogh Tibor, míg a kiadója Horváth Gyula.

Az elmúlt évtizedek alatt sikeresen működtek az egyesület szakosztályai – asztalitenisz, atlétika, birkózó, kosárlabda, sportlövő, ökölvívó, sakk, síelő, teke, tenisz, természetjáró, torna, úszó és vívó – is. A versenyzők több országos bajnoki címet szereztek, emellett válogatottságot és olimpiai szereplést is fel tudtak mutatni.

Az egyesület megalakulásának 110 éves évfordulóján az SKSE-öregfiúk egyesülete – amely 1977 őszén alakult meg, és a mai napig is működik –, Szikora György elnök kezdeményezésére az alapítás helyszínén, a mai Kohász Művelődési Ház falánál tisztelgő emléktáblát avatott.