2020.10.25. 15:20
Mindig a kemény munkában hitt az SBTC és a DVTK legendája
A futballimádók körében még ma is jól cseng a Salgótarjánban élő Szabó Géza labdarúgóedző neve. A hetvenes évek végén pályaedzőként dolgozott dr. Lakat Károly mellett az olimpiai válogatottnál, majd szóba került a neve a szövetségi kapitányi poszton is. Sokan „korbácsos embernek” tartották, volt játékosai ma is nosztalgiáznak az elhíresült súlymellényes edzéseiről. A sportember a legnagyobb sikereket az SBTC és a DVTK futballcsapatával érte el. Eredményes munkájáért 1979-ben az év labdarúgóedzőjének választották és bronz érdeméremmel tüntették ki. Aztán 2018. augusztus 20-án a Magyar Ezüst Érdemkeresztet vehette át. A közelmúltban pedig a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése a kiemelkedő sportmunkájáért Bérczy Károly-díjjal jutalmazta, továbbá a Stécé százéves évfordulójára megjelentetett jubileumi bronz emlékérmet kapott.

Szabó Géza, az SBTC százéves jubileumi ünnepségén bronz emlékérmet kapott
Forrás: NMH
Fotó: Hegedűs Márk
– Játékosként az Egri Tanárképző Főiskola, a Szécsény, a Salgótarjáni Petőfi, az SKSE és az SBTC csapatában futballoztam – eleveníti fel a múltat Szabó Géza, aki ezen a nyáron, június 28-án ünnepelte a 85. születésnapját. – Mindössze huszonhét éves voltam, amikor a Stécé tartalékcsapatában szögre akasztottam a csukát. Abban az időben a városnak jellemző vonása volt a bányászat, az ipari üzemek sokasága. Lokálpatrióták voltak az emberek. Egy példa: a hétvégéken a Nemzetitől a Pécskő utca sarkáig korzózás folyt, megbeszélték a napi eseményeket, majd mentek a Kohász-stadion felé, de közben betértek Fekete Laci vendéglőjébe, ahol ráhangolódtak a soron következő NB I.-es mérkőzésre. Ennek különleges hangulata volt. Én magam is Stécé-játékosként éltem át az események varázsát.
Szabó Géza játékos-pályafutása befejezése után kijárta a labdarúgás iskoláját, segédedzői, edzői, majd szakedzői képesítést szerzett a budapesti Testnevelési Főiskolán, ahol a tanári szakot is elvégezte. Edzői pályáját 1963-ban kezdte el a Salgótarjáni Sportiskolában, majd 1970 tavaszától az SBTC pályaedzőjeként ért el sikereket.
– Abban az időben a Nógrádi Szénbányák révén biztos bázis állt a csapat mögött – folytatta a szakember. – A keret nagy része már 1968-tól, Marosvári Béla edzősége idején együtt volt. Moór Ede vezetőedző 1970 nyarán vette át az együttest, melyet erőnlétileg és játékstílus tekintetében is új pályára sikerült állítani. Ennek eredményeként egymás után kétszer a vidék legjobbja lett a Stécé: az 1970–1971-es bajnoki évadban a hetedik, aztán egy év múlva a harmadik helyen zárt a bajnokságban, és a bronzéremnek köszönhetően indulhatott az UEFA-kupában.

A mai fiatalok talán el sem tudják képzelni, hogy akkoriban milyen hatalmas siker volt vidéki együttesként dobogós helyezést elérni az NB I.-ben. Az 1968-as, az 1969-es, az 1970-es tavaszi, az 1970–71-es, majd az 1972–73-as bajnokságban is kizárólag fővárosi együttesek végeztek az első három helyen, ezért óriási bravúrnak számított, hogy az 1971–72-es kiírásban az SBTC – az Újpesti Dózsa és a Bp. Honvéd mögött – harmadik lett.
– Akkoriban különleges varázsa volt a fenyvesekkel körülvett salgótarjáni Kohász-stadionban lejátszott bajnoki mérkőzéseknek – emlékezett vissza Szabó Géza. – Szerencsés embernek mondhatom magamat, hogy a sors összehozott egy olyan kiváló játékosanyaggal a Stécénél, amely példát mutatott munkafegyelemből, akaraterőből, közösségi összetartozásból. A saját nevelésű megyei és egy-két „importigazolású” játékosokból kiváló futballisták lettek. Érdemes felsorolni, hogy kik vívták ki a bronzérmet: Baranyai Gyula, Barta András, Básti István, Gecse Ferenc, Horváth Ferenc, Jeck Ferenc, Kajdy Tibor, Kmetty József, Kovács István, Loch Károly, Magyar Lajos, Miklós József, Répás Béla, Sáfrány István, Szalay Miklós, Szoó József, Szőke István, Toldi Miklós, Varga Sándor és Vertig József. Ők felépítettek maguknak egy olyan nimbuszt, amit a labdarúgást szerető emberek soha nem felejtenek el. Sokat köszönhetek az SBTC-nek, mert itt indultam el az edzői szakma magasabb iskolája felé.

Fotó: B.L. / Nool
Szabó Géza a Stécé után 1973 nyarán kezdett el dolgozni a DVTK-nál, és a diósgyőri együttessel remek eredményeket ért el.
– Mindig nagy szeretettel gondolok a diósgyőri évekre is, hiszen itt lettem ismert edző, fiatalként szép feladatot kaptam egy új csapat építésében – emelte ki a sportember – Hosszú távra adtak bizalmat, ami ma már szinte ismeretlen fogalom. Mint ahogy az is ritkaságnak számít, hogy saját nevelésű vagy környékbeli megyei fiatalokból alakít ki a szakmai stáb egy első osztályú csapatot. A DVTK ebben is példát mutatott. Edzőségem alatt a hetvenes évek végén a diósgyőri együttes öt A- és kilenc olimpiai válogatott játékost adott a magyar labdarúgásnak. A bajnoki bronzérem és a két Magyar Kupa-győzelem tizenkét nemzetközi kupamérkőzésre jogosította a csapatot. Olyan gárdák ellen álltunk helyt, mint a Kaiserslautern, a Celtic, a Dundee United, a Rapid Wien, a Hajduk Split és a Besiktas. Volt egy időszak, amikor az a mondás járta, hogy még a vízcsapból is a Diósgyőr folyik. Bízom abban, hogy lesz még a futball fellegvára Miskolc. Azt kívánom, hogy újra legyenek Salamonhoz, Kutasihoz, Szántóhoz, Verébhez, Fükőhöz, Tatárhoz, Feketéhez, Borostyánhoz, Szabóhoz, Görgeihez, Váradihoz, Oláhhoz, Teodoruhoz, Szalaihoz, Kerekeshez és Magyarhoz hasonló játékosok, akik olyan dicsőséget szereznek a városnak, mint a felsoroltak.

A DVTK után 1981 nyarán újra az SBTC, majd 1982-ben az Ózdi Kohász következett, ahol a korábbi sikerek után olyan dolog történt, amire nem szívesen emlékszik vissza.
– Köztudott, hogy az életnek vannak árnyékos oldalai, és ez így van az edzők pályafutásában is – hangsúlyozta. – Egyszer fenn, egyszer lenn... 1982 nyarán az Ózdi Kohász NB I.-ből kiesett csapatához szerződtem, azzal a céllal, hogy egyből visszakerüljünk az első osztályba. Sajnos ez a terv nem valósult meg, mert a kemény munkával felkészített csapatom egyes tagjai tudtomon kívül eladták a mérkőzéseket a totóbrigádoknak.
A folytatásban a sajószentpéteri Borsodi Bányász és a Recski Ércbányász következett, végül ismét a Stécé kispadján ült. A kemény munka híve volt. Ma is nosztalgiáznak a volt játékosai az elhíresült 8-10 kg-os súlymellényes edzésekről, az igen kemény téli és nyári alapozó munkáról. A módszer a Stécénél és a Diósgyőrnél is bevált. Szabó Géza edzői pályája vége felé külföldi szerződésre várt, de az MLSZ-vezetés nem segítette. Mivel ez nem jött össze, újra elővette a tanári diplomáját, és a salgótarjáni Madách Imre Gimnáziumban tanított – innen ment nyugdíjba 1995-ben.

Fotó: Hegedűs Márk / NMH
– Nagyon sajnálom, hogy a bányászat és az ipar leépítésével a Stécé is lenullázódott, elszomorító, hogy ez a patinás együttes az utóbbi években az NB III. és a megyei bajnokság között „liftezik” – morfondírozott. – Régebben Salgótarjánt elsősorban az SBTC labdarúgócsapatával azonosították, amely többek között a bronzérmes gárdának és az olimpiai bajnok futballistáinak (Szojka, Básti, Szalay) köszönhetően megannyi dicsőséget szerzett a városnak. Én is részben játékosként, de főleg edzőként csak a legnagyobb elismeréssel tudok szólni a klubról, annak történelméről. Magamról pedig még annyit, hogy amit edzői pályafutásom során elértem, azért rengeteget köszönhetek a feleségemnek, aki nyugodt hátteret teremtett a munkámhoz. Gábor fiunk sportújságíró, hosszú éveken át írt a magyar labdarúgásról, vele időnként megvitatjuk a futball eseményeit. Tartom a kapcsolatot a volt tarjáni és diósgyőri játékosaimmal, ők rendszeresen meghívnak egy-egy öregfiúktornára vagy nosztalgiamérkőzésre, ahol jókat mulatunk a csínytevéseken és felidézzük a régi szép emlékeket. A sporttól nem szakadtam el, hetente több alkalommal lefutom a 3200 métert az egészségem megőrzéséért. És nagy öröm számunkra, hogy az idén – éppen az SBTC centenáriumi évében – megszületett unokánk, Gáborka, aki reményeim szerint folytatja a család futballhagyományait.
Névjegy
1935. június 28-án született Abasáron.
Pályafutásának állomásai. Labdarúgóként: Egri Tanárképző Főiskola, Szécsény, Salgótarjáni Petőfi, SKSE, SBTC.
Edzőként: Salgótarjáni Sportiskola (1963–1970), SBTC (1970 tavasz–1973), Diósgyőri VTK (1973–1981), SBTC (1981–82), Ózdi Kohász (1982–83), Borsodi Bányász (1983–84), Recski Ércbányász (1984–1988), SBTC (1989 április–1990 nyara).
Eredményei, sikerei: Az SBTC pályaedzőjeként az NB I.-ben kétszer volt vidék legjobbja (1970–71, 1971–72), egyszer bronzérmes (1971–72). A Diósgyőrrel az NB I. B-ben edzőként első hely (1973–74), az NB I.-ben bronzérem (1978–79), két Magyar Kupa-győzelem (1976–77, 1979–80).
Pályaedzőként 106, vezetőedzőként 215 alkalommal ült NB I.-es csapatok kispadján. Az NB II.-es és az NB III.-as mérkőzésekkel együtt 592-szer (vezetőedzőként: 452, pályaedzőként: 140) izgult a csapatai sikereiért. Persze, ehhez még hozzájön a számtalan barátságos, nemzetközi és kupaösszecsapás is.