Két évtized múlva jött csak a gyarmati feltámadás

Alig zárult le az 1981/82-es szezon, a Nógrádban megjelent egy kis hír, hogy nagy változások következnek a BSE-nél. Kovács és Szedlák Salgótarjánba való távozása ekkor lett hivatalos, miként a kapus Radics, a hátvéd Kövér, valamint a csak fél évre elígérkező Zámbó is elköszönt. Hasonlóképpen Czimmermann Gyula sem maradt tovább, pályaedzője, Szabó Ernő vette át megbízatását. Hamarosan határozott fiatalítást indítottak, több tehetséget felemeltek az utánpótlásból, köztük azt a tizenhat esztendős Deák Sándort, aki később, 1984-ben ifjúsági Európa-bajnoki címet szerzett és az FTC meghatározó alakjává vált.

Elég csak rátekinteni az 1982/83-as idény első bajnoki mérkőzésének NB III-as kezdőcsapatára, látható, a védelem kivételével mekkora változásokon esett át az alakulat: Pintér – Pribeli, Rob, Hornyák, Vincze – Dudás, Fábri, Deák – Rigó, Babinszki, Tóth F. Ez a társaság már korántsem érhetett el olyan magasságokat, mint azt az elődök tették, igaz, nem is volt azonnali vágy a visszatérés a második vonalba. Azt azonban senki sem gondolta, hogy ősszel csupán 11 pontot szereznek, amit ugyan tavasszal feljavítottak, de így is csak a 8. helyre futotta a felzárkózásból.

A következő, 1983/84-es küzdelemsorozat a Mátra csoportban még bajosabban végződött. Közben újabb, immár a hátsó alakzatokat bőven érintő átalakulás történt, ráadásul a rossz szereplés miatt Szabó Ernőt az addig az utánpótlásban ténykedő Tományi Pál váltotta a kispadon. A kiesés a „csikókkal” elkerülhetetlenné vált, pedig már ekkor igencsak bontogatta szárnyait az a Szlezák Zoltán, aki nemsokára az újpesti lila-fehérekhez került. Előfordulhatott tehát az a csúfság, hogy röpke két esztendő leforgása alatt a mennyből a pokolba jutott a balassagyarmati labdarúgás, és szégyenszemre 1984 őszétől a megyei első osztályban szerénykedtek.

Nem kívánjuk most ezen a helyen részletesen elemezni az elkövetkező bajnokságok fejleményeit, pedig még a huszonötszörös válogatott Bundzsák Dezső is igyekezett csodát tenni az Ipoly-partján, és akadt olyan időszak, amikor újra összeállt a legendás Szalai-Kovács-Szedlák csatársor. Tény és való, egészen az évezred-fordulóig az NB III-nál magasabb „polcra” nem jutottak a fiúk, aztán Sisa Tibor majd Kis Károly érkezésével eljött a második aranykorszak, amikor ismét ezrek tolongtak a nagyligeti nézőtéren.

A sorozat befejezéseként hadd álljon itt néhány emlékező mondat a történet egykori főszereplőitől, akik 1995-ben tolmácsolták a visszatekintő szavaikat (sajnos, Pribeli István és Kovács István azóta elhunyt – a szerk.).

Tresó József, kapus: „Én főként abban a korszakban védtem, amikor meneteltünk az NB II. felé, aztán Balázs Zsolt érkezésével kevesebb szerepet kaptam. Emiatt viszont nem bánkódtam, megtiszteltetés volt számomra, hogy ilyen kiváló képességű hálóőrt helyettesíthetek. Ő később bebizonyította, milyen komoly feladatokra hivatott.”

Pribeli István, jobbhátvéd: Erős meggyőződésem, hogy politikai tényezők voltunk a városban, abban az értelem, hogy sikeres, avagy gyengébb teljesítményünk befolyásolta az emberek munkához való hozzáállását. Remek csapatot alkottunk, pályán kívül is mély barátság fűzött össze bennünket.”

Rob Gábor, középhátvéd: „Kezdetben a védelem minden pontján bevetettek, míg nem tartósan kikötöttem középen, de csatárerényeket sosem csillogtattam. Elsősorban azokra a nagy csatákra emlékszem szeretettel, amiket az olyan rangosabb ellenfelekkel vívtunk, mint az MTK-VM, a SZEOL AK, vagy a Ganz-MÁVAG.”

Jelen István, védekező középpályás: „Dávid Róbert ötletére kerültem fel a középpályára, afféle második beállós szerepkörbe, Hornyák Pali elé-mellé. Nekem a legnagyobb élményt az FTC legyőzése jelentette a téli kupameccsen. Máig az volt a balassagyarmati labdarúgás legnagyobb sikere.”

Erdélyi István, támadó középpályás: Nagyon jó gárda formálódott ki akkoriban, fokozatosan építkezve. Csodálatos érzés volt, amikor kivonulva a pályára, több ezer néző köszöntött bennünket, és egy-egy gólunk után milyen messze harsogott a nagyligeti ünneplés. Biztos, hogy a közönségünk is meghatározó oka, hogy idáig eljuthattunk.”

Kovács István, középcsatár: „Dávid Róbert edzővel együtt jöttem vissza 1977 őszén az SBTC-től. Hogy melyik gólomra tekintek vissza a legszívesebben? Nehéz megmondani, mert szerencsére sokszor találtam a kapuba. A Fradi elleni kupameccs gólja nem a legszebb, de mindenképpen a legkedvesebb.”

Szedlák Gábor, balszélső: „Remek társaságot alkottunk, kiválóan kiegészítettük egymást. Amikor a SZEOL ellen megtudtuk, hogy villanyfényes lesz a szegedi meccs, Dávid mester azt mondta, ne ijedjünk meg a kandeláberektől. Így is tettünk, és az 1-1-es végeredmény inkább a házigazdáink számára volt hízelgő.”