A magyargéci női játékvezető, aki még a tévé előtt sem tud elfogult lenni

– Ma már nem újdonság egy női játékvezető, de ha valaki 18 évesen ezt választja, az szorul némi magyarázatra. Miért?

– Én már az első zsebpénzemből is egy bőrfocit vettem, a suliban testnevelőim kivételeztek velem, egyetlen lányként focizhattam a fiúkkal. Később a salgótarjáni közgazdasági szakközépiskola női fociválogatottjában és a Skorpio SE-ben játszottam. Nem tartottam magam tehetséges játékosnak, de a foci szeretete és a játék öröme sok erőt adott és sok mindenre megtanított. Próbálkoztam nőiesebb sportokkal: tenisz, zumba, kézilabda, kosárlabda; de csak a futball adott megfelelő adrenalinmennyiséget és élvezetet. Azóta is szabályos szívdobogás lesz úrrá rajtam, ha csak közeledem egy focipályához. Azt nem terveztem, hogy játékvezető leszek, de minden helyzetet értettem pontosan, gondoltam, egy játékvezetői tanfolyamon megtanulom. 2003-ban, 18 évesen el is végeztem. Ez elsősorban elméleti oktatást jelentett, a gyakorlatot a meccseken kellett elsajátítani.

– Azért ez sem áll a tinédzser lányok álmainak első helyén, hogy 22 meglett férfinak dirigáljon, és vitás helyzetekben döntsön. Hogy bírta?

– Játékvezetőként kezdtem, de egy 18 éves, 162 centis, ötven kilós lány döntéseit akkor is nehezen fogadja el egy húsz éve játszó focista, ha az helytálló. Én izgalmas meccsekre akartam menni, kerestem a kihívásokat, de éreztem, hogy nem szívesen küldenek olyan helyre, ahol kemény helyzetekbe ütközhetek. Ezért inkább az asszisztensi feladatra váltottam, ezt bárhol gyakorolhattam. Idővel éreztem, hogy a döntéseimet egyre inkább elfogadják, így egyre jobban tudtam teljesíteni. Csodálatos élmények fűznek ehhez a világhoz, a meccsek utáni nagy beszélgetések, sportbálok. Nagyszerű emberi kapcsolatokra tettem szert a futball világában. Soha nem bántam, hogy ez egy férfias közeg. Mindig is a férfilabdarúgást tartottam az igazinak.

Névjegy

Lukács Linda 1985. szeptember 26-án született Salgótarjánban. A Szent István Egyetemen tanítószakon végzett 2009-ben. A szécsényi Páter Bárkányi János Katolikus Általános Iskolában tanít. Férjével és hétéves kisfiával Magyargécben lakik. 2003-ban vizsgázott játékvezetésből Salgótarjánban. Még abban az évben megkezdte asszisztensi működését megyei III. és II. osztályban. 2004-ben felkerült a megyei I. osztályba. 2005-ben már férfi NB III.-ban, majd 2006-ban női NB I.-ben pedig férfi NB II.-ben debütált. FIFA-asszisztensnek jelölték, de jelenleg családi okokból inaktív.

– Gondolom azért akadtak bentről, kintről beszólások, ezeket hogy tűrte?

– Folyamatosan kaptam a negatív megjegyzéseket, és mindig elgondolkodtam ezekről a meccs után, és igyekeztem tanulni belőlük. De a személyiségem fejlődésére is pozitívan hatott, higgadtságot, türelmet, elfogadást tanultam ezekből a helyzetekből. Aztán az évek múlásával a játékosok is látták a kitartásom, hogy nekem ez nem csak egy hóbort, ott vagyok télen-nyáron, ha esik, ha fúj, nem nyafogok, teszem a dolgom, és még a döntéseim is jók. Sok helyen kifejezetten örültek, ha én mentem. Szerintem nem a nőt tisztelték bennem, hanem a becsületességet, a következetességet, a labdarúgás iránti alázatomat.

– Biztos nézte a világbajnokságot. Játékvezetői szemmel mit szól például a videóbíróhoz?

– A videóbíró kevésbé akadályozta a játék folyamatosságát, mint amire számítottam. Nagyon sok hibát tudtak még időben kiszűrni és javítani, úgyhogy ez ­szerintem pozitív.

– És szurkolói szemmel? Van kedvenc csapata?

– Én már civilben sem tudok elfogult lenni, és szurkolni egy csapatnak, mindig pártatlanul nézem a mérkőzéseket.