A legendás Zoli bácsi

Ebből az alkalomban gondolkodtam el a hozzá fűződő emlékeimről.
Annak idején, pályafutásom kezdetén többször jártam az idős mester Nagy Iván utcai otthonában. Bementünk a teraszról nyíló műtermébe, és az interjú alatti kötelező kérdezz-felelek után még hosszan beszélgettünk erről-arról, a művészeti hitvallásáról, a kedvenc technikáiról, az irodalom, a palóc vidék és a festészet rengeteg kapcsolódási pontjáról, a dalegylet történetéről, és jót mosolygott, amikor kijelentettem, nekem bizony botfülem van. Egyszer felajánlotta, megajándékoz az egyik művével. Mondtam, majd legközelebb eljövök érte. Máig bánom, hogy ezt elmulasztottam, pedig milyen szépen is mutatna a hálószobámban, az ágyam felett egy Réti-akvarell.

Édesanyám sokszor emlegette Zoli bácsit, hiszen a múlt század hatvanas éveinek elején a tanítványa volt a Bajcsy iskolában. Elmesélt egy történetet: kóruspróbát tartottak a nyolcadikban, de a gyerekek igen rendetlenek voltak, mindenki hamisan dalolt. A karnagy-tanár elunva a fegyelmezést, fogta magát és átsétált a szomszédos ligetbe, hogy kiszellőztesse a fejét. Alig ért le az utcára, a lányok összebeszéltek, kinyitották az ablakot, és tökéletes hangzással énekeltek. Zoli bácsi visszafordult, pár percig még hallgatta a szokatlan szerenádot, majd megszólalt: „Na, ez így már jó”. Ezután visszagyalogolt az osztályterembe és folytatódott a gyakorlás...