Bátori István a Palócföld pazar természeti képeit viszi vászonra

– Mikor kezdődött a kapcsolata a festészettel? 

– Gyermekkori álmom volt, hogy ezzel foglalkozom majd. Békés megyében, Kétegyházán jártam általános iskolába, szerettem rajzolni, festeni. Az egyik tehetséges barátom képét már nyolcadik osztályos korában kiállították Japánban. Ő volt számomra az etalon. Az érettségi után ő a képzőművészeti főiskolán folytatta, én pedig Szarvason tanultam tovább mezőgazdasági területen, de a festészet mindig jelen maradt az életemben. 

– Hogyan került Nógrád megyébe, Szécsénybe? 
– A főiskolán 1974-ben diplomáztam. A Széchenyi István Mezőgazdasági Termelőszövetkezet vezetői felkeresték az iskola rektorát, olyan szakembert kerestek, aki a talajjavítás területén képzett. A rektor engem javasolt. Részt vettem egy területbejáráson, s azonnal megtetszett a hely, itt ragadtam. 

– Gondolom, hogy a mindennapi munkája mellett a festészetet sem hagyta abba. 
– A kettő párhuzamosan jelen volt az életemben. Szerencsére olyan vezetőim voltak, akik szerették és pártolták a művészetet. Amikor látták, hogy a határban vázlatot készítek, nem szóltak érte, sőt, biztattak. A mindennapi feladataimat a legjobb tudásom szerint elláttam. 

– Kik voltak hatással a művészeti pályájára? Milyen témák fogják meg? 
– Az említett iskolai barátom és Leonardo Da Vinci, akinek megszállottan tanulmányoztam a műveit. A harmadik Czóbel Béla, akinek látásmódja, harmóniája, szerkesztése, színvilága közel áll hozzám. Meg kell említeni Barcsay Jenőt, akinek a festészete nagy szerelmem volt. A természet, a nógrádi táj magával ragad. Hosszú idő óta nagyrészt már csak a nógrádi tájat festem. 

– Mikor és hol állították ki a képeit? Melyik tárlat volt a legemlékezetesebb? 
– Első kiállításomra a Szécsényi múzeumban került sor. Ezt követően sok helyen láthatták képeimet. A legemlékezetesebb számomra egy hollókői kiállítás volt. Telefonon hívtak, hogy menjek ki, mert egy német turista képet szeretne tőlem vásárolni. Kiderült, hogy nemcsak egy képet, de a tárlat teljes anyagát megvette. Egy budapesti kiállításon pedig egy amerikai festőművésznek tetszettek meg a munkáim. Felajánlotta, hogy kiállítást rendez számomra Amerikában. Meghívott egy amerikai festőtáborba is, de az akkori körülmények nem tették lehetővé, hogy kiutazzak. A pandémiának én is vesztese vagyok, mert elmaradt a Kolozsvári kiállításom, amit egy országos körútra vittek volna. 

– Milyen technikával dolgozik? 
– A helyszínen vázlatot készítek, de már a színvilágot is megjelenítem a képen. A technika fejlődésével digitális fényképezőgépet is használok. A felvételek alapján aztán otthon a műtermemben készítem el a képet. 

– Ezek szerint a természet festőjének vallja magát? 
– Igen, pontosabban a nógrádi táj festőjének. Korábban szürrealista képeket is készítettem, bibliai sorozatom is van. Később győzött bennem a természet iránti szeretet. Ma főleg ilyen képeket festek. Gazdagabbat, szebbet, izgalmasabbat nem tudok elképzelni a természetnél, amit a látásmódomon keresztül megszűrve, a rám gyakorolt élmények alapján festek meg. Emellett a portrék készítése is közel áll hozzám. Ma már csak olajjal dolgozom, korábban több technikát is alkalmaztam, de számomra az olaj a legkifejezőbb. 

– Úgy gondolom, hogy nyugdíjasként több ideje jut a festészetre. 
– Azt mondhatom, hogy reggeltől estig a műteremben vagyok. Több mint nyolcezer vázlat vár feldolgozásra. A vázlatok, fényképek átnézése során ismét átélem a táj szépségét, így a belső érzéseim is ott lehetnek a képen. Persze a „nyugdíjas betegség” engem is elért, mindig időzavarban vagyok, de azért naponta festek és festek. 

– Milyen érzéssel fogadta az Őszi Tárlaton kapott díját? 
– Nagy megtiszteltetést jelentett. Minden alkotó, aki kilép a nagyérdemű elé, várja a visszajelzést. Számomra a díj egy pozitív visszajelzés, ami további erőt és hitet ad a munkámhoz.