Középkori múltunkba kalauzol vissza a salgótarjáni fotókiállítás

A megnyitóünnepség ihletett hangulatához nagymértékben járult hozzá Barabásné Morvai Tímea zenetanár altfurulyán előadott Középkori variációk című kompozíciója. Shah Gabriella nyitóbeszédében elmondta, hogy készítettek egy úgynevezett foglalkoztató füzetet, amely játékos feladatokkal is segíti a megyében kiránduló családok ismeretszerzését.

Dr. Dániel Zoltán alpolgármester köszöntőjét egy kortárs esztéta fotóművésztől, Miltényi Tibortól származó idézettel kezdte, miszerint a valóság olyan, mint a nyitott könyv. Lényegét tekintve mindannyian azt hihetjük, ha olvastuk, ismerjük. Mégis mindannyiunknak valami más. A képek konkrétabbak, mint a szó. Olyannak látjuk, ahogy valaki látta azokat. Ezúttal Shah Timor nézőpontjából tekinthetjük meg szűkebb hazánk múltjának nagyon fontos, épületekben fennmaradt emlékeit.

Ennek megfelelően a kiállításnak elsősorban dokumentumértéke van, de ez szorosan összefonódik a fotográfus azon képességével, hogy a látványt művészi módon varázsolja a nézők elé. Elődeink számos területen alkottak maradandót. Ilyennek tekinthető az az építészi örökség is, amelyet a várak képviselnek. Az egyiket, Salgót Petőfi Sándor is meglátogatta 1845-ben, s romantikus költeményt is írt róla. Az utódok 1923-ban emléktáblát állítottak a várhoz, amelyet jövőre Salgótarján várossá nyilvánításának 100. évfordulóján kíván az önkormányzat újraállítani. Dániel Zoltán megköszönte a kiállítás létrehozóinak, a múzeum kollektívájának munkáját, amelynek eredményeként mintegy harminc tablón százhúsz színes felvétel tekinthető meg.

A tárlat úgymond szakmai megnyitóját Feld István történész, régész – Nógrád megye építészeti emlékeinek, értékeinek alapos ismerője – tartotta. Kiemelte Shah Timor mintegy kétéves szorgalmas, empatikus munkájának jelentőségét, minthogy e két típus az említett korszakban – ugyan más-más funkciót teljesítve – igencsak fontos középületnek számított. A templom sokáig a szakrális, egyházi szerepe mellett a településeken közösségi, kulturális, hagyományteremtő szerepet is betöltött. A kegyuraktól a nép elvárta, hogy építsék, fejlesszék tovább. A török uralom megakasztotta e folyamatot s átrendeződött az alapvetőn hadászati célzatú várak, mint uradalmi központok jelentősége is. Ezek az építmények védőbástyának már elégtelennek, lakásnak kényelmetlennek bizonyultak s a 19. századig – a műemléki mozgalom felbukkanásáig – nem képeztek valós értéket. Azóta fordult a közfigyelem a várak irányába, annál is inkább, mert általában szép természeti környezetben, valamilyen hegycsúcson álltak, illetve állnak.

Az utóbbi évtizedekben felismerni látszott jelentőségük, alkalmanként előtérbe került újjáépítésük, felújításuk ügye, ami azonban még a lokálpatriotizmus által megtámogatva is sok teendővel, anyagi ráfordítással jár majd a közeli és távoli jövőben egyaránt.

Regényes rejtekükből büszkén hirdetik a magyarság dicsőségét

József főherceg magyar kormányzó a huszadik század elején – mint az a salgótarjáni kiállítás megnyitóünnepségén is elhangzott – egy könyv előszavában írta többek között a következőket: – A te őseidről van itt szó, kiknek hős vére csörgedez ereidben, az ezeréves magyar dicsőségről, melynek csíráit anyád méhében magadba vetted te is. Nézz a romban heverő büszke várakra, mint hirdetik regényes rejtekükből a magyarnak hajdani nagyságát! Dicső múltjuknak az utódok lelkében örökké élni kell!”