Mindenhol a precizitás vezérli a honti művészt

– Igazi alkotói közeg ez a nyugalmat árasztó, különleges hangulatú ház a település szélén, de úgy tudom, nem a megyénk szülötte.

– Budapesten születtem, de a csepeli gyár mellett nőttem fel, mivel a nagyapám ott volt főmérnök. A hét kilométer hosszú gyártelep szomszédságában éltünk, ahol 130 kémény ontotta a füstöt éjjel-nappal. Ilyen környezetszennyezés mellett azt hiszem érthető, hogy arról a helyről mindig is elkívánkoztam. A gimnazistaéveimet már a pesti belvárosban töltöttem, de akkor is mindig az járt a fejemben, hogyan tudok kiszabadulni a városból. Soha nem bírtam elviselni a kőrengeteget. Huszonhárom éve telepedtem le itt, Honton. Az alkotói tevékenységem kibontakoztatásához szükségem volt a nyugodt környezetre.

– Hogyan indult a művészi karrierje?

– A művészi pályám kezdetén könyvek illusztrálásából szereztem pénzt. Ez volt az a műfaj, amit szakirányú végzettség nélkül is tudtam csinálni, egyetlen képszerkesztő sem kérte tőlem a szükséges bizonyítványokat. Nem azt kérdezték, milyen iskolát végeztem, hanem hogy mit rajzoltam.

– Azt akarja mondani, kamaszként beállított egy könyvkiadóhoz és egyszerűen azt mondta, hogy illusztrációkat szeretne készíteni?

– Pontosan így történt. A hónom alatt egy nagy rajzmappával megjelentem, és ha megtetszettek a rajzaim, megkaptam a megbízást. A Magvető, a Szépirodalmi és a Móra Kiadó volt többek között a munkaadóm. Mintegy 160 szépirodalmi könyvet illusztráltam.

– Nem gondolt arra, hogy a megfelelő iskolákat is elvégezze?

– Négyszer próbáltam meg bejutni a Képzőművészeti és az Iparművészeti Főiskolára, mindig sikertelenül. Egyikre sem vettek fel.

– Ha ma végigtekintünk az eddigi munkásságán, érthetetlen, hogy miért nem látták meg önben a tehetséget.

– Az állandó elutasításom nem a tehetség hiányából adódott. A nagynéném Szász Endre felesége volt akkoriban, így lettem én Szász Endre tanítványa a gimnazistaéveim alatt. Tőle tanultam az anatómiát, az összes technikát, a szakma minden csínját-bínját. Ő pedig nem volt túl kedves az akkori művésztársadalom számára. Mivel jól meg tudott élni a művészetéből, gyakorlatilag mindenki ellenszenvvel viseltetett iránta. Ott voltam én, szintén némi tehetséggel megáldva, ez már elég volt ahhoz, hogy engem is utáljanak. Az akkori művészvilág potentátjai szemében nemkívánatos figura voltam a főiskolán.

– Rézmetszés, festészet, szobrászat, ékkőfaragások. A négy műfaj közül melyik áll a legközelebb önhöz?

– A szobrászat. Márvánnyal dolgozom, a legnemesebb anyaggal. Meg kell vele küzdeni, a térben kell látni és elképzelni a leendő művet. A festő két dimenzióban dolgozik, a szobrász már háromban. De az összes művészeti ágban az a fontos, hogy az illető művész nagyon jól ismerje a szakmája minden részletét. Én mindig arra törekszem, hogy minden alkotásomon látszódjon, ismerem azt a területet, legyen szó festészetről, szobrászatról, vagy a rézmetszésről, ahol egy milliméteren belül tíz párhuzamos vonalnak kell lennie.

Tanult és tanított

Kolozsvári Grandpierre Miklós 1950-ben született. Grafikus és rézmetsző, festő és szobrász. 1964–1970-ig Szász Endre tanítványa volt, 24 évesen lett tagja a Fiatal Művészek Stúdiójának és a Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségének. Itt olyan neves művészek támogatták, mint Hinz Gyula, Barcsay Jenő, Kass János, Würz Ádám. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének 1982 óta a tagja. Külföldön is oktatott, művészeti anatómiát adott elő Meiderichben és tanított az ausztriai Neumark alkotótelepen.

– Ékkőfaragásai kristályokból, féldrágakövekből készülnek, nagyságuk milliméterben mérhető.

– Tudomásom szerint rajtam kívül senki nem alkalmazza ezt a technikát a világon. Én szenvedélyes ásványgyűjtő vagyok. Mint képzőművésznek, nyilván a humán oldalam az erősebb. De az ember mindig egyensúlyra törekszik, ezért muszáj a reáliákkal is foglalkoznom. Számomra ezek a rideg ásványok – a Föld csodái – jelentik a másik oldalt. Van egy 10–12 ezer darabos ásványgyűjteményem, köztük három olyan hegyikristály, amiben található egy 30 millió éves vízzárvány, egy kis levegővel együtt. Ez ritka jelenség. Egy gyűjtőtársam élt-halt egy ilyen darabért, gondoltam, kifúrok neki egy hegyikristályt, abba teszek vizet, és megajándékozom vele. Ám miközben ezen munkálkodtam, rájöttem, hogy ebben a technikában más lehetőségek is vannak. Így született az ékkőfaragások ötlete és hat év kísérletezés után jutottam el a mostani alkotásokig.

– Ennyiféle művészeti tevékenység mellett marad egyáltalán valami ideje?

– Kikapcsolódásképpen a bélyeggyűjteményemet, vagy az ásványaimat rendezgetem, másokkal csereberélek. Itt van ez az óriási kert, ezt is én tartom rendben.

– Honnan meríti az ihletet a műveihez?

– Éltem én már nagyon sokat, van miből táplálkoznom. Rengeteg ötlet van még a fejemben, és számtalan megvalósításra váró, régi vázlatom a szekrényeimben.