Tizenöt perc Berkenyén

A szendehelyi, első világháborús emlékmű megszentelési ünnepségéről hazafelé tartva kiruccanunk egy kicsit Berkenyére. No, nem hosszú időre, ezen a kellemes, tavaszi, vasárnapi délelőttön elég tizenöt perc is, hogy megszemléljük a kies falut.

Berkenye.  Ahogy balra kanyarodtunk az elágazóban, mindkét oldalon gyönyörű, rózsaszínben pompázó díszfasor fogadott. Leleményes emberek élhetnek is – szállt elő a gondolat –, ha ennyire figyelnek a látogatóra, meg persze a környezet rendben tartására. Hatalmas lejtőn visz az út a község központjába, meg is jegyeztem halkan, télen, a hóban-fagyban milyen kegyetlen világ járhat erre a gépjárművekre és a gyalogosokra egyaránt.

A gyógyszertár melletti parkolóban állítottuk le az autót. Teljesen kihalt a környék, egy emberrel sem találkoztunk, csend telepedett Berkenyére. Ahogy kiszálltunk, és körbetekintettünk, mindkettőnk közös, első benyomása az volt: nem éppen a legszegényebb nógrádi faluba tértünk be. Takaros porták sorakoztak, a hangulat Németországot idézi. Nem is meglepő, hiszen itt nagyon összetartó, német ajkú közösség él, immár a tizennyolcadik század dereka óta, és ha bizony a történelmi idők megpróbáltatásai őket is elérték – elég, ha csak a málenkij robot kínszenvedéseire utalunk –igen szépen ápolják a hagyományokat megyénk e málnatermesztéséről kiváltképp híres vidékén.

Közben eszembe ötlött, amit régebben, egy berkenyei nemzetiségi fesztivál kapcsán fogalmaztam meg: a Nyugat-Nógrádot rendszeresen barangoló újságíró számára nyáron milyen őszinte felüdülést jelent, amikor a sok-sok palóc és szlovák dal után itt, Berkenyén sramlizene szól, és a kórus ékes német nyelven énekel.

Az elmélkedés közben néhány út menti feszület megmustrálása után – az egyiket például 1837-ben állította egy Franz Grausman nevű helybéli polgár állíttatta – felértünk a falu talán legszebb épületéhez, a Szent Anna nevét viselő panzió és étterem elé. Aminek tövében Petőfi Sándor mellszobra látható, mögötte ott magasodik a lehajtott fejű bakát ábrázoló első világháborús mementó. A főutca másik oldalán pedig az 1956-os emlékoszlop áll, ezt az elmúlt esztendőben avatták fel.

Egy traktorra lettünk figyelmesek, „végre forgalom”, sóhajtottunk fel, de még mielőtt az exponálás sikerült volna, a jármű jobbra fordulva eltűnt az egyik mellékutcában.

Nosza, a kellemes napsütésben megindultunk visszafelé, a labdarúgó pálya irányába. Egy szép vizsla kutya vakkantott boldogan felénk. Itt még három látnivaló várt ránk. A málenkij robot méretes emlékköve balról, alatta egy kis parkocskában a csapból friss forrásvíz csörgedezett – bele is kortyoltunk hamarjában. A focipálya fedett lelátójának támaszkodva pillantottunk fel a község templomára, amelynek huszonöt méterre nyúló tornyán a „Migazzi” felirat díszeleg – tisztelegve az építtető, Migazzi Kristóf egykori váci püspök előtt.

Ennyi fért bele ebbe a bő tizenöt percbe, amit Berkenyén töltöttünk. Kifelé gurulva a faluból aztán búcsút intettünk a völgyben megbúvó településnek, és tovább haladtunk Nógrád irányába

Hegedűs Henrik