Sziklára építette hazáját

Augusztus 20-án nemzeti ünnepünkön államalapító Szent István királyunkat köszöntjük, az egyház ezen a napon a Szent Király emlékét idézi meg, tűzijátékkal és ünnepi műsorokkal emlékezünk első királyunkra. Az ünnep azonban egy kicsit megállásra, számvetésre is szólít, különösen a mostani helyzetben. Szent István üzenetét meg kell hallanunk 2016-ban is: hazánk sorsáért mindannyian felelősek vagyunk.

Sokszor írtam már Szent Istvánról és Nagyboldogasszonyról is, kicsit félve is kezd neki ilyenkor az ember, hogy vajon lehet-e Szent Istvánról újat írni ezer év után is, vagy elődeink már mindent leírtak róla? Vajon írhatunk-e róla aktualitással az ünnepen, vagy inkább régmúlt korok emlékeit idézzük fel helyette? Egyértelműen lehet, kell róla újat írni, párhuzamba vonni a régmúlt korok történéseit a jelen eseményeivel, elidőzni alakján, nagyságán, bátorságán, hitén. Hiszen, és ez nagyon fontos, meg kell jegyeznünk: a mi országunkat egy szent ember alapította, akit éppúgy a nyugati kereszténység, mint a keleti kereszténység szentként ismer el, ami önmagában nagyon fontos dolog, kuriózum. Ő volt az az ember, aki úgy tudott államot alapítani Európa szívében, hogy nem szakadt ketté, sem a keletiek, sem a nyugatiak felé. Megtisztelte Bizáncot, a Keletrómai Birodalom székhelyét, megadta tiszteletét a keresztény egyházfőnek, és – Márai Sándor szavaival élve – mindig nyugatra ment, de soha nem felejtette el, hogy keletről jött.

Miről írjunk hát az ünnepen? Írhatnánk nemzeti múltunkról, dicső múltunkról. Kezdhetnénk Istvánnal, vagy akár még előbb, a honfoglalás időszakával, amikor Árpád vezetésével őseink a Vereckei-hágón át megérkeztek a Kárpát-medencébe, majd rövid időn belül elfoglalták azt. Folytathatnánk Szent Lászlóval, aki lovagkirályunk volt, éppúgy védte az országot, mint a kereszténységet, ezért ma már őt is a szentek között tisztelhetjük. Beszélhetnénk az Árpád-ház dicsőségéről, IV. Béla király családjáról, aki megannyi szentet adott nekünk, s ő maga is, a tatár pusztítás után kemény védelemmel védte meg a hazát és a keresztény hitet. Szólhatnánk a középkor műveltségéről, tudós uralkodóinkról, Könyves Kálmánról vagy a Bizáncban nevelkedett III. Béláról. De folytathatnánk a sort I. Károly, közismertebb nevén: Károly Róbert királyunkkal is, aki a maga korában egy külpolitikailag igen fontos cselekedetet vitt végbe az 1335-ös visegrádi királytalálkozóval, amelynek gyümölcsét, az úgynevezett „visegrádi országokkal” való jó kapcsolatot ma is élvezzük. S folytathatnánk tovább ezer év megannyi szép eseményével, uralkodójával, múltunk fontos pilléreivel. Az itt felsorolt uralkodóink mind-mind tovább virágoztatták István örökségét, gondosan és hűen őrizve azt, ezért maradhatott meg az ország annyi éven át.

És jöhetne a lemez másik oldala, a „magyar átok”, a széthúzás, a csakazértis-gondolat, az összefogás hiánya. Kedvenc költőm, Ady Endre, akit magyarságostorozó versei miatt a kora is elutasított, így fogalmaz: Nekünk Mohács kell Igen, nekünk bizonyos évenként ismét Mohács kell. Nem volt elég a török uralom és a pusztítás, nem volt elég Rákóczi szabadságért és igazságért kiáltó szava, nem volt elég az 1848-as forradalom, majd az azt követő szabadságharc, nem volt elég az első világháborús vérszivattyú, a trianoni országfeldarabolás, a második világégés pusztítása, a nyilas rémuralom, a kommunista üldözés és terror, az 1956-os forradalom, nekünk megint Mohács kellett Úgy látszik, nekünk a történelmünkben ismétlődni kell a tragédiáknak, hogy észhez térjünk.

A Himnusz sorainak papírra vetése után jött csak a neheze, pedig Kölcsey, aki maga is jól ismerte – ahogy ő fogalmaz – zivataros évszázadainkat, már itt így fogalmaz: „Megbűnhődte már e nép / a múltat s jövendőt!” Szintén nemzeti imánkban kérdez így: „Hányszor támadt tenfiad / szép hazám, kebledre ”. Valóban, megnézve a múlt lapjait, láthatjuk: sokszor saját magzata miatt indult pusztulásra a hazánk. És ma is, hányan és hányan vannak, akik a nép ellen támadnak, akiknek aztán már bármit lehet csinálni, bizonyosan semmi sem jó, akik összeölelkeznének bárkivel, idehívnának és befogadnának bárkit, csak a magyar testvérét nem, éljen itt, vagy bárhol a Kárpát-medencében róluk szól a Himnusz fent idézett sora. Hol volt még a történelmünk 1823-ban, mi minden történt még utána, s e sorok már akkor is aktuálisak voltak, ma pedig aktuálisabbak, mint valaha.

Persze hangzatos szavak biztosan születnek idén is az ünnepeken. Megszegjük az új kenyeret, talán még keresztet is rajzolunk az aljára, esetleg a helyi plébános meg is szenteli, ünnepi misét is tartanak, aztán jön egy-két koncert, majd tűzijáték, aztán másnaptól megint folytatódik minden tovább. Pedig az ünnepnek nem ez a lényege. Szent István ünnepének pláne nem. Épp az a fontos, hogy aki előttünk áll: az országalapító szent ember, aki sziklára építette házát, erőt adjon és erőt meríthessünk belőle, mert ha nem tesszük meg, súlyos jövő elé nézünk. Nem én, nem te, nem a falu vagy a város, hanem az ország és a nemzet.

Mit tett ő, amit kiemelhetünk életművéből 2016-ban? Döntött: a magyarság azon az úton, amelyiken jött, nem mehet tovább. A vad, pusztai múltat nem kell megtagadnunk, de valami sokkal erősebb úton kell haladnunk. Megtisztelve az akkori Európa világi értelemben vett legfőbb „uralkodóit”, a Pápát és a Német-Római Császárt, azt mondta, hogy ő új országot akar, egy olyat, ami független minden más világi hatalomtól, és amelynek lakói csak egyetlen valakinek tartoznak függeni: az Istennek, saját lelkiismeretük által. Azt mondta, hogy tanácsot, példát, mintát ugyan adhat más ország, de mi itt a sajátunkat szeretnénk építeni. Nem homokra, hogy elvigye az eső vagy a szél, hanem sziklára, azaz Krisztusra. Törvényeket hozott, templomokat épített, vármegyerendszert épített ki, püspökségeket alapított, elrendezte az egyházi és a világi közigazgatást. Apostoli király, mert ahogyan az apostolok terjesztették a kereszténységet, úgy ő is elterjesztette intézkedéseivel népe körében az evangéliumot. S hogy jól cselekedett, ahhoz nem fér kétség: életművét és jó döntéseit igazolja, hogy ezer éve itt élünk Európa szívében, és hogy országunkat, jöhetett bármilyen vész a történelmünkben, nem tudták letörölni Európa térképéről. S ami a legfontosabb: Szent Királyunk a maga korában tetteivel Európa harmadik legbefolyásosabb embere lett. Súlyos örökséget bízott ránk, ezért van mit tanulni tőle

És ma, 2016-ban mit tehet a ma embere? Emlékszünk mindannyian az Abigél című regényre, tévésorozatra, amiben Ginával az osztálytársai összevesznek, megalázzák őt, de amikor az óvóhelyen ülnek, hallják a bombázásokat, a bajban, a vészben kibékülnek és összekovácsolódik a csapat. A Matula diákjainak is „Mohács” kellett, hogy észhez térjenek. Ma, amikor forrong körülöttünk a világ, amikor Európa kidobta magából keresztény gyökereit, megtagadta magát az Istent, amikor határainkon valami sokkal veszedelmesebb dolog gyülekezik, mint ami az elmúlt évtizedekben jelen volt a mindennapokban, amikor már ott tart a világ, hogy a szennyest emeli fel értéknek, akkor végre épp itt lenne az ideje, hogy függetlenül attól, hogy ki melyik oldalon áll, összefogjunk, és a saját zsebünk, az acsarkodás, a széthúzás, a megalázás helyett egy dolgot állítsunk magunk elé: a nemzetet. Ahogyan a reformkorban fogalmazott Kölcsey: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökűl ha kihúnysz: A Haza minden előtt.”

Hol lennénk, ha ők, őseink nem így tettek volna? Már a tatár betörés vagy Mohács után elpusztult volna a nemzet. De mi talpra álltunk. Volt kitől, volt miből erőt meríteni. István király alakja, személye, múltunk erőt adott a jövő számára. Ha a múltunkat megismerjük, megértjük és abból táplálkozunk, van jövőnk. Ha a széthúzás pártjára állunk, akkor nincs. Szent István összefogta a nemzetet, mert tudta, hogy csak együtt lehet előre haladni. Ha az ő útját követjük, hazánk felett nem borul be az ég. Ha letérünk róla, a sötét felhők, amelyek körülöttünk gyülekeznek, hamarosan megindulnak. Rajtunk múlik, hogy merre megyünk tovább. Kívánom mindenkinek, hogy úgy egyénileg, mint közösségben, találja meg az ünnepen István király igaz útját, és haladjon azon hazánk felvirágoztatásáért!

Veszelovszki Balázs