Pacsirta, a levegőég énekese

Hál’ istennek sok természetvédő, madarász, vagy az ég madarait kedvelő, szerető ember van pátriánkban. Két dolog azonban megkülönböztet bennünket. Az egyik türelmetlen, aki hajszolja, sürgeti a sikert, és órákig képes várni, míg egy különleges, vágyott madár kamerája elé „áll”, vagy egyáltalán láthatóvá válik. Míg a másik fajtát, a szerencsefiát – idesorolom magam is – szinte üldözi a szerencse és hála az égnek, nem kell heteket várnia, hanem hipp-hopp, és a varázslat egyszerűen csak megtörténik. Így esett, így történt meg velem, az a csoda, hogy néhány napja egy különleges madár került az utamba, sőt élvezhettem társaságát, halhattam gyönyörű hangját is. Nem tagadom, nagy mázlista vagyok, mert olyan természeti környezet vesz körül, ahol szinte minden megtörténhet. Igen, eltalálták. Egy szép énekesmadárral, egy búbos pacsirtával volt földi találkozásom, amely a tarjáni Gedőc tetőre felvezető út mentén, egy kertvégi építmény szélén trillázott, örvendezett az életnek. Mikor közelébe értem, szinte földbe gyökerezett a lábam. Nem tudom mennyi ideig álltam moccanatlanul, majd egyszer csak, huss, elsietett párja után. A búbos pacsirta látványa hihetetlen volt, mert leírásokból ugyan már ismertem, de kéz közeli távolságból még nem láttam. A madarat, népies nevén, a fején látható búbja, és begyeskedő mozdulatai miatt kontyos pacsirtának, vagy pipiskének is hívják. Úton-útfélen mindenütt megtalálható, igazi földön járó, fára ritkán szálló madár. „ Az ember elmegyen a gyalogúton, ráesik a szeme a szántás rögeire ( ) ott ül a pipiske! Bevárja az embert pár lépésnyire, ekkor egyet csikorog és pár lépésnyire száll!” (Herman Ottó) Általában nyílt, füves, ugaros, ligetes területen tartózkodik, de természetes élőhelye a települések lakóhelyeinek közelsége is. Télen nem vándorol délre, hanem behúzódik a lakóhelyekre, s ott, a gazdasági udvarokban, szemétdombokon magvakat, bogarakat keresgél. Szürkésbarna tollazatú és hegyes bóbitája miatt a többi pacsirtától könnyen megkülönböztethető. Leggyakoribb hangja, az elnyújtott panaszos fütty „trílí pű”, vagy „plü-ti-plű” és énekét röptében is ismételgeti. Énekhangját tekintve – a többi pacsirtával, különösen a mezei pacsirtával egyetemben – tán’ a legszebb énekű madár. Ők azok, kik elsőként köszöntik a felkelő Napot és este dallal búcsúznak a lenyugvó napsugaraktól is. És napközben is fáradhatatlanok. A pacsirta gyönyörű énekhangjával szinte betölti az alatta elterülő látóhatárt. Éneke az udvarlás közepette, a legteljesebb és legszebb a nászrepülés közben. A hím, az ég felé tör, föl-föl, csak egyre följebb szál, és csigavonalban repülve keresi a legjobb udvarlóhelyet, majd megtalálva azt – messziről úgy néz ki – olyan, mintha a levegőben egyhelyben állva, „szitálna”, és szinte függne valamilyen szeren, mint tornász a nyújtón. Látni és hallani is gyönyörűség. Hat-nyolc éves lehettem, amikor gyerekként, édesanyámmal, a kishartyáni Kavicsos dűlőben dolgoztunk, kapáltuk a kukoricát. Nekem a munkából korán kitelt, így a délelőtti penzum után, egy árnyékos kuckóból figyeltem, a madár – akkor még nem sejtett – szerelmes udvarlását. Istenem! Hányszor, de hányszor láttam a mutatványt. Később felnőttként úgy gondoltam, talán nincs senki és semmi, aki ilyen látványosan adná jelét szerelmének. Néhány évre rá megnősültem, és amikor kedvesemmel a tavaszi hangulatot árasztó mezőben kóboroltunk, rájöttem, hogy nemcsak a magasság és a „dallal” kísért szerelmi vallomás teheti boldoggá az embert, pláne ha kedvese földön-járó pacsirta. Bartos József