Nyolcvanéves a jeles sípmester

Vezette: Mohácsi Lajos. 1971 és 1983 között százötvenhétszer írták ezt le NB I-es mérkőzések tudósításaiban. Azt már jóval nehezebb lenne összeszámolni, hogy hányszor dirigált alsóbb osztályú meccseken, arról nem is beszélve, hogy hány alkalommal működött partjelzőként és vett részt kispályás derbiken, teremtornákon. Jó néhány nemzetközi összecsapáson is „lengetett” Ausztriától, Itálián át Görögországig. A már régen fehér hajú játékvezető igazán sikeres, felejthetetlen élményekben gazdag sportkarriert tudhat magáénak és e hét végén elégedetten ünnepelheti nyolcvanadik születésnapját családi, baráti körben.

[caption id="" align="aligncenter" width="1024"] Néha a kiállítás eszközéhez is kénytelen volt[/caption]

 

– 1935. április 12-én Salgótarjánban látta meg a napvilágot. Apai nagyszülei nevelték fel Zagyvapálfalván a bányagépgyári kolóniában. A telepen járt iskolába s ott volt – ahogyan akkoriban mondták – ipari tanuló is: lakatos illetve hegesztő szakmában szerzett bizonyítványt. Abban az időben bizony jóval kevesebb lehetőségük volt a fiataloknak a szórakozásra, nem csoda, ha szabadideje jó részét társaival együtt a közeli focipályán töltötte. Tehetséges kapusnak bizonyult s e képességét a Bányagépgyár – ahol eleinte a szakmájában, majd raktárvezetőként dolgozott – csapatában kamatoztathatta is. Egyre feljebb jutott a ranglétrán, játszott a megyei első osztályban, sőt az NB III-ban is. Egyik alkalommal – amikor sérülés miatt nem védhetett – „beugrott”   egy meccset levezetni és ez lett a „veszte”. Annyira megtetszett a bíráskodás, hogy miután 1963-ban befejezte labdarúgó pályafutását, játékvezetői vizsgát tett Balassagyarmaton.

– Hogyan emlékszik az első időszakra, amelyet síppal a kezében töltött a pályán? – kérdeztük az ünnepeltet.

– A járási bajnokságban kellett kezdeni s bár partjelzőként már Salgón is közreműködtem, először a Forgács–Vizslás meccset vezettem. Ez azért is emlékezetes számomra, mert az egyik hazai gólt követően a vendégek kapusa tettlegesen bántalmazott. Ez az incidens nem vette el a kedvemet és szép lassan haladtam előre a megyei első osztályig. Nagy örömet okozott, hogy 1969-ben én lettem a megye legjobb játékvezetője és az akkori nógrádi elnöktől, Csala Andortól egy gyönyörű kristályvázát vehettem át. Ezután kerültem az NB III-as keretbe s a legtöbb mérkőzést Budapesten, a már akkor világítással rendelkező Elektromos pályán vezettem. Rövid idő múlva már tagja lehettem az NB II-es keretnek is

– Mikor és hol vezetett első alkalommal NB I-es mérkőzést?

– 1971. április 10-én Dunaújvárosban a Szeged elleni meccsen mutatkozhattam be az élvonalban. A debütálás igencsak jól sikerült: én kaptam a legmagasabb osztályzatot s a Népsport szerint a hét játékvezetője lettem. Indoklásként a következőket írták: „Mohácsi volt a legjobb! Végig együtt élt a játékkal, jól különböztette meg a keménységet a durvaságtól, figyelt partjelzőire, jól alkalmazta az előszabályt, sőt kiállítani is mert – reklamálásért.”

– Meddig tartott az országos kerettagság és milyen különleges élményekkel járt?

– Azt pontosan tudom, hogy 1983-ig, tehát tizenkét éven át voltam tagja a keretnek, olyan társak között mint Jaczina Róbert, Kőrös László, Nagy Miklós, Palotai Károly vagy éppen Zsolt István. Sokat köszönhetek a Nógrádban nagy múlttal rendelkezett két idősebb kollégának, Markovics Gusztávnak és Máté Sándornak, akik jó tanácsokkal láttak el. Egy darabig egyedül képviseltem a megyét, aztán Urbán Árpáddal és Benkő Istvánnal hárman lettünk. Többször együtt is vezettünk meccseket. A vidéki színhelyek közül különösen Diósgyőrbe és Tatabányára szerettem utazni, a fővárosban pedig a kispesti Honvéd-pályára, mert ott játszott a Stécéből igazolt Kocsis Lajos. Háromszor kaptam meg az „Év játékvezetője” címet. Tizenhatszor jártam külföldön, legtöbbször Palotai Károly mellett partjelzősködtem BEK, KEK és válogatott mérkőzéseken. A magyar ifjúsági válogatottal három hetet töltöttem játékvezetőként Észak-Koreában. Negyvennyolc éves voltam, amikor a fiatalítás ürügyén megköszönték a munkámat. Nem vonultam azonban vissza: a Nógrád Megyei Játékvezetői Bizottság oktatásvezetője lettem, 1988-tól 2001-ig pedig elnöke voltam. Miután leköszöntem, megválasztottak tiszteletbeli elnöknek, amely titulus mind a mai napig megillet. Hetvenéves koromig – az volt a korhatár – országosan is kaptam szerepet: évekig voltam ellenőr NB I-es, NB I/B-s és NB III-as mérkőzéseken. Az úgymond civil életemben 1979-ben következett be nagy változása, akkor kerültem a bányagépgyárból a BRG salgótarjáni üzemébe, ahol szintén raktárvezetőként dolgoztam 1990 nyaráig. Akkor korkedvezménnyel vonultam nyugállományba. Az élmények közül azonban nehéz válogatni, mert számtalan olyan emlékem van, amelyet érdemes – vagy érdemes lenne – megemlíteni, kiemelni. Ilyen például az ötödik első osztályú meccsem, a Tatabánya–MTK összecsapás, amelyre Pásztóig tehervonattal utaztam onnan stoppal Budapestig, majd taxival a tetthelyre. A költségem többet került, mint a vezetőbíró díja. Azonban maga a mérkőzés sem volt izgalommentes. A hazaiak 3–1-re győztek, engem három MTK-játékos is megsértett: mindegyiküket kiállítottam, sőt edzőjüket, Palicskó Tibort is eltanácsoltam a kispadról. A meccs végén dr. Lakat Károlynak – aki akkor a Tatabánya edzője volt – köszönhető, hogy nem lett tömegverekedés. Számomra nagy elégtételt jelentett, hogy a forduló legjobb osztályzatát kaptam a játékvezetői bizottság ellenőrétől és a mérkőzés riportere, Novotny Zoltán is elismeréssel illette működésemet. Az sem volt mindennapi eset, amikor 1982-ben, a 149. NB I-es mérkőzésemen, a Videoton–Győr találkozón három tizenegyest is kénytelen voltam megítélni a vendégek javára. A jubileumi, 150. meccsem az Ózd–Tatabánya összecsapás volt, a Népsport munkatársától öt csillagot kaptam ténykedésemre. A külföldi meccsek közül sosem felejtem el az Ausztria–NSZK bécsi összecsapást, amelyet a Práter stadionban mintegy százezer néző látott. Summa summárum: gyönyörű éveket töltöttem a zöld gyepen

[caption id="" align="aligncenter" width="1024"] Egy mérkőzés a sok közül Budapesten, a Népstadionban. Labdával a kezében Mohácsi Lajos[/caption]

– Hogyan viszonyult a família, a családfő sok időt igénylő, a hobbinál lényegesen több elfoglaltságához?

– Amit elértem a nyugodt háttérnek is köszönhetem. Feleségemmel, Évával ötvenkilenc éve vagyunk együtt, jövőre tervezzük megünnepelni boldog házasságunk hatvanéves évfordulóját. Miután én nem vezetek autót, nejem ült gyakran a volán mellé és kísért el a mérkőzésekre, ellenőrzésekre szerte az országban. Fiam Lajos, a nyomdokaimba lépett. Futballozott az SBTC, az Ózd, a Békéscsaba, a Hódmezővásárhely és a Salgótarjáni Síküveggyár színeiben. Aztán pedig ő is játékvezető lett, neki is voltak NB I-es meccsei. Bernadett unokám a Testnevelési Főiskolán végzett s miután letette a játékvezetői vizsgát, vezetett az NB I-es női bajnokságban, a férfiak tartalékmérkőzésein s volt partjelző más meccseken is. Egyszer hárman működtünk közre a

Magyargéc–Ferencváros öregfiúk mérkőzésen. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az országban nincs még egy család, amelyből hárman is az NB I-es kerethez tartozó játékvezetők voltak.

– Milyen a kapcsolata a labdarúgással napjainkban?

– Ha egészségem engedi, ott vagyok a Tóstrandon, az SBTC hazai meccsein és szurkolok kedvenc csapatomnak. Sokat köszönhetek a klubnak, aktív koromban az akkori remek játékosokkal edzhettem olyan kiváló trénerek irányításával, mint Moór Ede, Kovács Imre, dr. Lakat Károly. Elkeserít a Stécé jelenlegi helyzete, aggódom a jövője miatt. Az is szomorúsággal tölt el, hogy egyre több sportbarátomtól kell végleg búcsút venni. Nehezen viseltem jó barátom, Urbán Árpád váratlan, tragikus halálát is. Engem egyébként érdekel a magyar foci, a televízióban szinte minden közvetítést megnézek.

– Szívesen lenne ma játékvezető?

– Megmondom őszintén utódaink nincsenek könnyű helyzetben. Hiába vannak hatan egy NB I-es vagy nemzetközi mérkőzésen, mégsem tudnak mindig helyesen dönteni. Az aprólékos tévés visszajátszásokból – amit ők nem ismernek – minden kiderül. A les megítélésében az úgynevezett söprögetői poszt megszűnése is nehezíti a dolgukat. Egyébként pedig szebbnél szebb szerelésekben virítanak, nekünk egy volt, s azt is magunknak kellett beszerezni, megvarratni. Bár alakulhatott volna szerencsésebben is a pályám, nem vagyok elégedetlen. Jólesett, hogy munkám elismeréseként 2002-ben megkaptam a Nógrád Megye Közgyűlése által alapított Bérczy Károly-díjat.

– Köszönöm a beszélgetést és további boldog éveket kívánok! Isten éltesse Mohácsi Lajost!