Mazsi bácsi a fél megyét tanította autót vezetni

– Hogyan lesz valaki szakok­tató? Szeretett vezetni?

– Esetemben egy véletlennek köszönhető. 1967 szeptemberé­ben – protekció segítségével, ahogy ez akkoriban működött – az acélgyárba kerültem lakatosnak, ahol később megbízott művezető lettem. Nem volt túl nagy a fizetés, így a Magyar Honvédelmi Szövetségnél „másodállásban” szerkezettant kezdtem tanítani, majd 1977-től már Kresz-tanfolyamokon is oktattam. Előbb a „B” kategóriá­ban, majd 1980-tól motorkerékpár, személygépkocsi, valamint tehergépjármű kategóriában is. Vagyis immár 41 éve foglalkozom ezzel.

– Összeszámolta már, hogy ennyi idő alatt mennyi jogosítvány megszerzésében segédkezett?

– A kétezres évek elején az akkori vizsgabiztos nyugdíjba ment, akit összejövetelen búcsúztattuk el. Ott beszélgettünk erről, és akkor próbáltuk összeszedni, hogy hány ember mehetett át a kezünk alatt, elméleti, gyakorlati oktatáson, vagy vizsgán. Akkoriban közel tizenkétezer embernél tartottam. Azóta ez a szám csak nőtt. Tavaly találkoztam az ötödik olyan fiatal tanulómmal, akinek már a nagyszüleit is én oktattam. Ezért van az, hogy bármerre megyek, mindenhol ismerősökbe botlok.

– 1994-ben ment nyugdíjba, de az oktatást nem hagyta abba. Mi motiválja még ennyi idősen is?

– Egyrészt az, hogy a mai napig élvezem az oktatást, szeretem a fiatalokat. Jó érzés, hogy kell még a munkám. Ugyanakkor az is az igazsághoz tartozik, hogy mint a legtöbb nyugdíjas, én sem vagyok elégedett a nyugdíjammal, jól jön hozzá az így kapott plusz pénz. A harmadik szempont pedig, hogy hála az istennek, még az egészségem is megengedi, hogy csináljam. Ha majd ezek közül vala­melyik megváltozik, abba­hagyom.

– Hogy látja, az elmúlt években nagyobb lett az igény a jogosítvány megszerzésére?

– A tanulólétszám kismértékben ingadozik. A 80-as években nőtt meg ugrásszerűen a B kategóriás jogosítványok száma. Akkoriban általában csak a férjeknek volt vezetői engedélye, ám mivel nem mindig akartak vezetni, így rábeszélték az asszonyt, hogy szerezzék meg ők is. Manapság a jogosítvány elengedhetetlen. Akinek nincs jogsija, és „jogsikorban” van, az szinte kellemetlen dolog, megélhetés és munka szempontjából ma már szinte nélkülözhetetlen a vezetői engedély.

– Sokat változott az oktatási módszer a régihez képest?

– Rengeteget. Akkoriban több időt, a mai többszörösét fordítottuk oktatásra, és a tanultakat vissza is lehetett kérdezni. Jelenleg a B kategóriában 28 óra az elmélet, ebből húsz óra Kresz, négy óra szerkezettan és négy óra vezetéselmélet. Akkoriban 74 óra volt csak a Kresz, 24 óra vezetéselmélet, és 84 óra szerkezettan, tehát ég és föld. Azt gondolom, akkori­ban sokkal jobban fel lehetett készíteni a tanulókat. Ha 30-40 embert elvittünk vizsgára és két-három ember megbukott, már kérdeztük: mit ronthattunk el? Napjainkban, ha 35 vizsgázóból 10-15 sikeres, már hátra dőlünk. Nincs arra idő, hogy morálisan is képezzük a tanulókat arra, hogy valóban jó vezetők legyenek. A defenzív vezetést nem tudjuk kihangsúlyozni, így marad az agresszivitás. Akkoriban a fegyelem is más volt…

Névjegy

A salgótarjáni születésű Berta István édesapja vasutastiszt volt, édesanyja háztartás­beli, egy bátyja van. 1980-tól a nulláról kellett új életet kezdenie a fiával. Két unokája van: Lilla és a legkisebb István büszke nagyapja. Saját autósiskoláját 2004-ben alapította fiával közösen, majd 2010 óta dolgozik együtt jelenlegi kollégájával, Bakos Tiborral.

– A mai fiatal tanulókhoz biztosan sokkal nagyobb türelem kell…

– Mi idősek érezzük azt, hogy borzasztóan hiányzik a fiúknak a sorkatonai szolgálat… Mivel 28 órám van arra, hogy elmondjam, mit kell tudnia ahhoz valakinek, hogy sikeres vizsgát tegyen, néha megemelem a hangom. Nem azért veszekszem, mert ez valami időskori becsípődés, hanem azért, hogy a tanulót segítsem. Előbb fejben kell tisztában lenni azzal, hogy mikor mit kell tenni, majd az elméletet gyakorlattá érlelni. Sebességváltás, körülnézés, irányjelző, kézifék, és elindulás. Ha ezt a sorrendet tudja, biztos, hogy kiengedi a kéziféket is. Nagyon sokan buknak a vizsgán amiatt is, hogy nem néznek körül, csak a tükörbe pislognak.

– Ilyen hosszú idő alatt biztosan akadtak különleges esetek. Emlékszik ilyenre?

– Volt egy fiatalember, aki a 64. óra után mondta, hogy készen áll a vizsgára. Pedig neki valójában annyira nem ment a vezetés, hogy a tizedik óra után megkérdeztem: nem kellene inkább abba­hagynia? Ugyanis még akkor sem sikerült neki tisztességesen egyesből kettes sebességbe tenni a váltót. A 64. óra után viszont végre sikeres vizsgát tett. A legidősebb tanulóm egy 65 éves férfi volt. Az idősebbek általában csak abban kérik a segítségemet, hogy egy-két órás gyakorlattal vissza­zökkenjenek a vezetésbe, s a forgalmi helyzeteket könnyebben átlássák.

Fotó: Niederland Dávid/Nógrád Megyei Hírlap