„Itt dobog a falu szíve”

A nagybárkányi Szent Márton római katolikus templomban tegnap délelőtt ünnepi szentmisét mutattak be, amelynek fő celebránsa Snell György, esztergom-budapesti segédpüspök, a Szent István-bazilika plébánosa volt. A templombúcsú mellet azért is tette tiszteletét a községben, hogy megáldja mindazokat a liturgikus eszközöket, amelyek ebben az esztendőben Isten nagyobb dicsőségére elkészültek. Lezárta a tavaly meghirdetett Szent Márton-emlékévet, valamint az irgalmasság rendkívüli szentévét is.

Gerhát Karina

Nagybárkány. Szent Márton püspökre november 11-én emlékezünk. A magyar egyházban a fentiekben említett év tavaly kezdődött, amellyel születésének 1700. évfordulóját ünnepeljük. Márton Pannóniában született 316 táján, és 397-ben halt meg. Katona volt, de miután az Úr hívását meghallotta, kérte elbocsátását. Ezt a császár gyávaságnak bélyegezte. A legenda szerint a későbbi püspök erre így válaszolt: „Ha kérésemet gyávaságnak becsmérled és nem hitnek, hát holnap majd védtelenül odaállok a csatasor elé, és Jézus nevében, a kereszt jelével, pajzs és sisak nélkül áthatolok az ellenségen.” Így is történt.

E kis történelmi visszatekintést követően az ünnepi szentmiseáldozat bemutatását Nagy Richárd nagybárkányi plébániai kormányzó a Tours-i Szent Márton életére nagyon is jellemző szentírási mondattal kezdte, ami így hangzik: „Az Úr hűsége megerősít titeket!” Hozzátette, a püspök így cselekedett egy egész életen át. Amikor a koldusnak átadta köpenyét, akkor is az Úrhoz való hűséget gyakorolta. Ezeket a gondolatokat pedig a liturgikus tárgyak megáldása követte.

Először az Ürge Zsigmond plébános emlékére állított táblát szentelték meg, aki a helyi temetőben nyugszik, majd a templomhajóban elkészült lapozást, a felújított szószéket, az újk csillárt, az ambót, és mindazokat a dolgokat, amik ebben az esztendőben készültek el.

Ezek után Snell György prédikációját azzal kezdte: sokat beszélnek arról a tudósok, mióta is él ember a földön. Nehezen tudják megállapítani, azonban valamiből mégis lehet: amikor az ember felismerte a Teremtőt, abban a pillanatban elkezdett templomokat építeni. Ez egyértelműen jelzi, mióta is létezünk!

Hozzátette, nyilván akkor lett ember az ember, amikor a Mindenható értelmes, szabad akaratot, valamint halhatatlan lelket adott neki, vagyis a saját képmására formálta. Ettől a perctől kezdve Isten és ember elválaszthatatlan egymástól. A földi halandó rájött arra, semmit sem tud tenni magától, mindent az Atya irányít, mindent neki köszönhet.

A segédpüspök kifejtette: az Úr Jézus az evangéliumban egy finom megjegyzést tesz arról, hogy „Nélkülem semmit sem tehettek!” Ez valóban azt jelenti, hogy a teremtmény mindenben alá van vetve teremtőjének, vagyis mi csak azzal dicsekedhetünk, hogy Isten a saját képmására teremtett bennünket. Amikor az ember felismerte ezt a tényt, akkor vált templomépítő kereszténnyé. Az egyháznagy prédikációjában külön hangsúlyt fektetett arra, senki se találjon vasárnap fontosabb dolgot annál, minthogy szentmisén vegyen részt. Ezt követően örömmel mesélte, amikor kocsival mentek fel a templomhoz néhány idős embert látott csak, a többiek mind gyerekek, valamint fiatalok voltak. Meg is jegyezte az útitársának, ez egy élő egyházközség, ahol a fiatalabb generáció biztosítja a hit továbbélését. Ezt követően Snell György sugallta a híveknek, hogy miért is kell szeretni a templomot: „itt lettetek Isten gyermeki, itt lesznek utódaitok elsőáldozók, itt bérmálkoztok. Itt köttök majd házasságot, itt siratjátok el halottaitokat az engesztelő szentmisén. Itt kaptok meg minden segítséget Istentől.” Aztán elgondolkodott rajta, hogyan is tudná mindezt összefoglalni, és íme: „Ennek a községnek a lelki központja ez a hely, amely Szent Márton tiszteletére lett felszentelve. Itt dobog a falu szíve, itt ér össze az ég a földdel, itt találkozhattok mindig az Úrral.”

Prédikációjában arra kért mindenkit, adjon hálát eddigi életéért, valamint tegyen meg mindent azért, hogy valójában „égjen” a hit szívében, családjában, egyházközségében. Végezetül Szent Mártonról, és az ő életéről is elmélkedett.

A szívhez, értelemhez szóló szentbeszéddel megerősítette az ott lévőkben, hogyan is kell élni mindennapi keresztény életüket.

A szentmise végén lezárták a Szent Márton-emlékévet, valamint az irgalmasság szentévét is. Az ünnepi áldás után Richárd atya azt kérte az egyháznagytól, hintse továbbra is Isten szent magvát az emberek szívébe, mert a mai világ teremtménye testben és lélekben egyaránt megfáradt, továbbá nem lehet másban felüdülni, mint az Úr szeretetében. Megköszönte mindazok adományát, akik tettek valamit a templomért – akár anyagiakban, akár kétkezű munkájukkal. A Jóisten mindent fizessen vissza nekik, már itt a földi életben is, de legfőképpen az örök dicsőségben. Vigyük haza magunkkal Szent Márton lelkületét! – zárta szavait a plébános.

A pápai, valamint a magyar himnusz elhangzása után az asszonyok a templomajtóban fehér kalácsot osztogattak, ezzel is gondolva az emlékévre.