Gyermekkora óta élteti a vendéglátás szeretete

– Immár országosan is elismert pincérként beszélgethetek Önnel. Mikor döntötte el, hogy a vendéglátásban szeretne kiteljesedni?

– Zenészcsaládba születtem, amely szorosan kötődött a vendéglátáshoz. Ez szinte előrevetítette a felszolgáláshoz való vonzódásomat, majd a későbbiekben egyre erősödő szakmaszeretetemet is. Hatéves lehettem, amikor a somoskőúj­falui kocsmák kuglizóiban pinkapénzért állítgattam a bábukat, s talán túlzás nélkül mondhatom: már akkor kezdett kibontakozni a vendéglátás iránti vonzalom. A felszolgáló szakmához szükséges kezdeti tapasztalataimat az akkori somosi Kolhoz nevű kocsmában szereztem, ahol sokszor segítettem összeszedni az üres poharakat a kerthelyiségben. Egy kis málnáért, vagy fagyiért örömmel tettem eleget a kérésnek, ráadásul még élveztem is a dolgot…

„A jó pincér jelenléte…”

A beszűkült munkalehetőségek miatt Gabora Attila négy évvel ezelőtt költözött el szülővárosából, Salgótarjánból Budapestre. Az elismert pincér reméli, hogy nyugdíjazása után feleségével együtt visszatérhet majd a nógrádi megyeszékhelyre, amelyet a fővárosi forgatagban mindketten továbbra is a szívükben őriznek. Attila a vendéglátás kutatását tartja hobbijának, imádja a szakmabeli történeteket, s e célból szabadidejének nagy részét is a könyvtárakban tölti. Arra a kérdésre, hogy kiből válik jó szakember, elárulta: az a jó pincér, aki jelenlétével hozzáad, hiányával pedig elvesz munkahelyének forgalmából. A vendéglátás mai helyzetéről pedig az a véleménye, hogy nemcsak a pincérszakma hígult fel, hanem a vendéglátóhelyeket látogatók igényének csökkenése is nagyon szembe­tűnő.

– Hogyan indult be több mint negyven éve tartó pályafutása?

– Egyéni felkészülés után 1974-ben Budapesten, a Huba utcai vendéglátóipari szakközépiskolában szereztem felszolgáló szakmunkás, majd 13 évvel később vendéglátó-üzletvezetői bizonyítványt. Első munkahelyem a Nógrád Megyei Vendéglátó Vállalat volt, amelynek több éttermében kiváló szakemberek segítségével sajátítottam el a protokollfelszolgálás szigorú szabályait, valamint a kereskedelmi vendéglátás alapjait. Az itt megszerzett magas szintű gyakorlati ismereteknek köszönhetően külsős munkatársként több éven át lehettem tagja – vidékről egyedüliként – az Országházban annak a pincérgárdának, amely magas rangú politikusokat, államfőket és uralkodókat látott vendégül. E munkám elismeréseképpen 1998-ban ajánlással kerültem a balatonőszödi kormányüdülőbe, ahol hasonlóan magas szakmai elvárásoknak kellett megfelelnem. Innen két év után családi okok miatt visszakényszerültem a kereskedelmi vendéglátásba, ezúttal a budapesti Mátyás Pince éttermébe. Ezt követően több vidéki és fővárosi étteremben és szállodában megfordultam, melyek mindegyike gyarapította szakmai ismereteimet. Jelenleg egy görög étteremben dolgozom pincérként a főváros 13. kerületében.

– Mi motiválja évtizedek óta?

– Végtelen örömmel töltött el, amikor elkezdtem a vendéglátásban dolgozni, mert máig azt csinálhatom, amit szeretek. Nekem soha nem az volt a célom, hogy előrébb jussak a ranglétrán, mindig a hivatástudat vitt előre. A motiváció – ha nevezhetjük annak – az volt, hogy választott hivatásom valamennyi fortélyát elsajátíthassam.

– Szakmai elhivatottságtól vezérelve is vállalt egyedülálló feladatokat.

– Mindenekelőtt 1995-ben megalapítottam a Salgótarjáni Pincér Egyletet. Szakmai szervezetünk az országban egyedüliként működött, amelynek célja a fiatal vendéglátós kollégák támogatása, valamint a szakmai rendezvények lebonyolítása volt. Ezen felül a felszolgálók összetartozását erősítve Salgótarjánban öt alkalommal hívtam életre az országos pincérfesztivált, majd 1999-ben Somoskő-Pásztó-Salgótarján útvonalon 77 kilométert tettem meg tálcával a kezemben megyeszékhelyünk várossá nyilvánításának tiszteletére, a pincér­szakmát népszerűsítve. Emellett Vidám történetek vendégekről és pincérekről című könyvem 2003-ban látott napvilágot, majd hét évvel később javaslatomra és szervezésemben felavattuk Duda Lajos salgó­tarjáni cukrászmester emléktábláját a megyeszék­helyen. Szakmai életutam megkoronázásként tavaly több mint tízéves kutatómunkám után befejeztem azt a Záróra után című írásomat, amely a honi vendéglátás eddig be nem mutatott területének – Salgótarjánnak és peremkerületeinek – vendéglátós múltját mutatja be.

– Hivatásának köszönhetően aranyérmek is díszítik a polcát.

– Büszkeséggel tölt el, hogy 1998-ban a Miskolcon megrendezett országos gasztronómiai kiállítás és versenyen egy első­áldozás utáni ebédhez megterített díszasztallal aranyérmet nyertem. E megmérettetés mellett 2005-ben az országos Taverna Kupán szintén arannyal jutalmazták a Szent Borbála-napi ünnepi vacsorához terített asztalomat.

– Hogyan fogadta a miniszteri kitüntetést?

– Meglepetésként ért, hogy nemzeti ünnepünk alkalmából kitüntetésben részesítenek. A felterjesztést ezúton is köszönöm Török Istvánnak, a Schnitta Sámuel Magyar Éttermi Kultúráért Egyesület elnökének és mindazoknak, akik támogatták az indítványozást. Ezzel a díjjal nemcsak engem ért megtiszteltetés, hanem úgy vélem: a salgótarjáni pincérek munkáját is elismerték. Hatalmas örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy a családban nem én vagyok az egyedüli, aki ilyen magas állami kitüntetés birtokosa lehet. Sógorom, Ökrös Oszkár cimbalomművész évekkel korábban Kossuth-díjat vehetett át, illetve János bátyám odaadó munkásságát a tavalyi évben szintén magas állami kitüntetéssel jutalmazták. Ezt a rangos elismerést a napokban elhunyt, felejthetetlen barátom, dr. Mótyán János emlékének ajánlom, aki sajnos már nem tud osztozni velem a boldogságomban.