Gyásznap

[box type="custom" color="#474747" bg="#9e9e9e" border="#000000">

November 4. van és emlékezünk. Emlékezünk, már ötödször egy hónapon belül Október 6. az aradi tizenhármak kivégzésének évfordulója, nemzeti gyásznap, 23-án az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének tiszteletére engedik félárbocra a magyar zászlót. Ez egyébként a hazánk szempontjából rettenetes huszadik század egyik olyan eseménye, ami csak harminchárom évi vajúdás után válhatott igazi ünneppé, mert ennyi idő alatt érlelődött valósággá a vágyott magyar szabadság. Aztán volt már november elsején Mindenszentek, másodikán Halottak napja – bár nem csak elhunyt szeretteinkre emlékezünk ezeken az egyházi ünnepeken, hanem a feltámadásba vetett hittel, a lélek halhatatlanságában bízva vigasztalódhatunk is az elkerülhetetlen miatt. Ma, november 4-én ismét emlékezünk, immár ötödször egy hónapon belül, de most újra gyásznap van: az október 23-án kitört forradalom ezen a napon elbukott, szovjet tankok lánctalpai alatt végezte. Vérbe fojtották, mint a magyar szabadságot és az érte vívott fegyveres harcot oly’ sokszor történelmünk századai alatt. Talán szimbolikus, hogy az orosz haderő 1956-ban éppen harmadszor szállta meg Magyarországot, 1849 és 1944-45 után. Ahogyan a köztársaság kikiáltása is csak harmadszorra sikerült, s az is éppen október 23-ra esett 1989-ben, persze nem véletlenül. November 4. van és emlékezünk. Éppen hatvan évvel ezelőtt a szovjet csapatok megszállták Magyarországot, „Forgószél-hadművelet” volt a katonai akció neve. Ennek hírére Nagy Imre miniszterelnök a jugoszláv, Mindszenty József bíboros az amerikai nagykövetségre menekült. Az ungvári rádió – lévén akkor Kárpátalja épp’ szovjet megszállás alatt, – ezen a napon, hajnali öt óra öt perckor jelentette be a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány hatalomátvételét. Amit hívtak „szolnoki kormány”-nak is, mert ott alakult meg, még a forradalom napjai alatt, s hivatalosan 1956. november 7-én – ismét csak egy ismert évforduló a történelemből, ha nem is a magyarból – tette le a hivatali esküt. Ennek az elnöke Kádár János volt, akinek személye ezután egy emberöltőnyi időszakot szó szerint meghatározott Magyarországon – persze szovjet fegyverek árnyékában. Ismét gyásznap van Emlékezünk most csaknem kétszázezer honfitársunkra is Akik a megtorlástól tartva, vagy egy jobb, emberibb, szabad élet reményében nagyobb részt Ausztrián, kisebb részt a néhai Jugoszlávián keresztül elmenekültek, s új hazát keresve szóródtak szét a szélrózsa minden irányába, keresve a boldogulást Ausztriától Ausztráliáig, Kanadától Dél-Afrikáig. Talán nincs a Földnek olyan távoli szeglete, ahová nem jutott el magyar ember az idő tájt. A cikkíró gondosan kikerüli az aktuálpolitikát, de most kivételesen nem teszi: szokás újabban az ’56-os menekülteket bizonyos körökben összemosni korunk mindenféle afrikai, közép- és közel-keleti migránsával, hogy „bezzeg, amikor a magyarok menekültek, befogadták őket” itt, ott, amott, „akkor mi most miért nem akarjuk” a szegény bevándorlókat? Csakhogy azok a magyarok dolgozni, tanulni, munkájukból megélni akaró, zömmel fiatal, fehér bőrű, keresztény emberek voltak. Ellentétben a most Európára zúduló gazdasági bevándorlókkal. Akikkel szolidaritás címszó alatt összekeverni az ’56-os menekülteket: szimpla csúsztatás, de tekinthető akár aljasságnak is. Mindenesetre a forradalom leverése után elmenekülő magyarokat Nyugaton mély szimpátiával, szabadsághősként fogadták, akár a jobb élet reményében érkeztek, akár harcoltak, hiszen a szovjet birodalommal szinte puszta kézzel szembeszállni – felért az öngyilkossággal. Teljesen talán nem volt reménytelen a helyzet, de nemzetközi katonai segítség mellett legfeljebb a szovjet be nem avatkozás sokat hangoztatott szólama adhatott szerény reményt a forradalmi vívmányok megőrzésére... Gyásznap van, emlékezünk azokra is, akik 1956-ban elestek, megsebesültek a harcok során, vagy a megtorlások idején kivégezték, bebörtönözték őket szerepvállalásuk miatt, vagy csak pusztán elrettentésül Gyújtsunk értük gyertyát ma este, hiszen biztosan maradt egy pár mécses Mindenszentekről Ha a statisztikának hinni lehet, a harcoknak az országban 2652 halottja és csaknem húszezer sebesültje volt. Egy jelentés szerint 669 szovjet katona is meghalt, 51 pedig eltűnt 1956 októbere és 1957 januárja között. Ezek az adatok már tartalmazzák a december 8-ai salgótarjáni sortűz áldozatait is, – de az már egy másik történet, egy másik gyásznapon Faragó Zoltán [/box>