Helyi közélet

2015.05.12. 16:30

Erdélyben a bolyais hetedikesek

fenyvesi

A Kormány Határtalanul programjának keretében március 29. és április 1. között Erdéllyel ismerkedhettek a Salgótarjáni Bolyai János Gimnázium hetedikesei. Arad, Déva, Csernakeresztúr – az első nap úticéljai. A tanulók elcsodálkoztak – most az ő fejükkel gondolkodva --, mennyire tele van Románia magyar történelmi és építészeti emlékekkel (gyakorlatilag minden négyzetméteren)! És hogy itt milyen sokan beszélnek magyarul!? A negyedik napon viszont ez már mindenki számára természetes lett. Itt is igazolást nyert tehát a program: ha már az anyaországi felnőttek nagy részének torzult gondolkodása nemigen változtatható meg a külhoni magyarság kérdésében, akkor legalább az ifjú nemzedék történelmi tudata fejlődjön egészségesen. Ez pedig csak úgy sikerülhet, ha megismeri ezeket a területeket, megtapasztalja az ottani sajátságos életviszonyokat. Egy jól megszervezett, célzatos tanulmányút minden tanítási óránál többet ér! A 49 személyes sötétkék Bova autóbusz ablakából a szemünk elé tárul Dél-Erdély: Hunyad és Fehér megye, ahonnan egy emberöltő múltán eltűnhet a mostani nemzeti, vallási kisebbség, a magyarság. Az apróbb falvakban, melyeken átrobogunk, most halnak ki a legutolsó magyarok. Gyönyörű Árpád-kori templomaink pusztulnak csöndesen, eltűnnek nagy múltú katolikus, evangélikus, református, unitárius gyülekezetek. A görög katolikusság vagy a román ortodoxia foglalja el őket. A sírt mind türelmetlenebb népek veszik körül. „ utazás közben a történelem folyton legendává válik” – olvashatjuk a kortárs lengyel író, Andrzej Stasiuk egyik írásában. Így igaz, ezt a salgótarjáni gyerekek is lépten-nyomon megtapasztalhatták. Először „magos Déva várában”, majd Vajdahunyadon, Nagyenyeden, Tordán,Kolozsvárott,Marosvásárhelyen és Nagyváradon. Déván nemcsak a magaslatra felszállító siklózás élménye varázsolta el a tanulókat, hanem a hely szelleme is. Kőmíves Kelemenné legendája ölelt körül bennünket, miközben a várrom legmagasabb pontjáról a Retyezát hegység ormait szemléltük. A vár fokán a balladát az osztály két tanulójának, Parádi Napsugár Ajándéknak és Balázs Zoltánnak az előadásában meg is hallgathattuk.

[caption id="" align="aligncenter" width="827"] A nagyváradi székesegyház előtt[/caption]

Buszunk csomagtartójának egy részét itt, a Böjte Csaba alapította Dévai Szent Ferenc Alapítványnál ürítettük ki. Harmincegynéhány kartondoboznyi magyar nyelvű adománykönyvet hoztunk, amit iskolánk diákjai a tanév során összegyűjtöttek. A ferences kolostor kerengőjében hálás tekintetek fogadtak bennünket. Gyerekeink megdöbbenve, mintha egy Dickens-regényt olvasnának, úgy hallgatták a nevelőtanárnő és a kollégiumban felnevekedett 16 éves árvagyerek életükről szóló beszámolóját. A szerzetesek Böjthe Csaba vezetésével „1992-ben csöndesen visszafoglalták és újjáépítették dévai kolostorukat, majd megvásárolták a közeli lakótömböt, hogy a szórványvidékeken kallódó magyar gyerekeknek lakhelyet, iskolát, munkahelyet biztosítsanak. Olyanoknak, akiket az éhhalál széléről hoztak vissza, akik hatévesen is akkorák voltak, mint kétévesen, mert éveken keresztül fűtetlen szobákban húzták ki a kemény erdélyi teleket, s megálltak a fejlődésben. Büdös, tetves, megrühösödött magyar és cigány kölyköknek építettek ki Böjthéék egész intézményhálózatot Dévától Szászvároson át egészen a székelyföldi Szovátáig, szakadatlanul terjeszkedve ma is, megerősödve és kilépve a kényszerű illegalitásból, ami már csípi a román potentátok szemét.” (Margittai Gábor: Külső magyarok) Most Erdély-szerte 2500 gyerekről gondoskodnak. Majd a Hunyadiak ősi fészke, Vajdahunyad. Nem véletlenül szerepel Európa tíz legszebb várkastélya között! Kevés középkori magyar vár maradt meg ilyen jó állapotban. A legtöbbre bizony Kölcsey szavai igazak: „vár állott, most kőhalom.” Vajdahunyad mesebeli, legendákkal teli vár, amely a salgótarjáni hetedikeseket is elvarázsolta. Sebesen és sokszor kattogtak a fényképezőgépek és az okostelefonok. A vár mellett Románia befuccsolt nehéziparának maradványai. Ezt persze már csak mi, tanárok vesszük észre. A Monarchia egyik legjelentősebb kohászati központja állt egykor Hunyadon. Most csak az elegáns lovagvár korommarta falai árulkodnak az egykori nagyságról, körötte a kilométereken át húzódó, lepukkant, förtelmes kohászati negyed. Abszurd és romokba dőlt Sinistra-körzet. Nyomor, tehetetlenség, emberöltő múltán elfogyó magyarság. Ez a helyzet a Hunyadiak egykori birtokán. Ma már a megyének csak 5,2 százaléka magyar. A salgótarjáni bolyaisok új összetett szavakat tanulnak: szórványlét, szórványmagyarság, szórványkollégium, szórványfalu, szórványpap. A gyulafehérvári ezeréves, román kori Szent Mihály-székesegyházban feliratozott nemzetiszínű szalagot kötöttünk Hunyadi János és Hunyadi László szarkofágjára, Bethlen Gábor fejedelem sírjára. Tiszteletadás nemzeti nagyjaink emlékhelyei előtt, ezt sem lehet tanórán megtanulni. Ezen a kiránduláson viszont elsajátíthatták az elődeinkre való emlékezés méltóságát és ceremóniáját is. Gyulafehérváron hatalmas újbizánci templom uralja a főteret, eltakarva a román kori magyar székesegyházat. Ügyelnek annak hangsúlyozására, hogy az ortodox templom néhány méterrel magasabb legyen. Hiszen ez már itt mégis csak román világ!  „Gyulafehérváron az ember kicsit idegesebben szedi magyarul a levegőt: az utcákon grimaszolva utánunk fordulnak, az éttermekben pimaszul lelassul a kiszolgálás, amint beszélgetésünket meghallják, a rendőr is éberebben néz utánunk. Nincs mese: a román nemzeti öntudat legmeghatározóbb emlékművéhez érkeztünk. Mellesleg a Szent László alapította erdélyi püspökség egykori központjába.” (Margittai Gábor: Külső magyarok) Kevés időt töltöttünk ott, mégis kicsiben megtapasztalhattuk ugyanezt.

[caption id="" align="aligncenter" width="815"] Kőrösfőn megkoszorúzták Petőfi szobrát[/caption]

Kolozsvár és Marosvásárhely számunkra, bolyaisok számára kettőzötten is szent hely. Kolozsváron született névadónk (megmutattuk a gyerekeknek a szülőházát), Marosvásárhely pedig a két Bolyai városa. Testvériskolánkban, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban tett látogatás során diákjaink találkozhattak, ismerkedhettek, beszélgethettek egy ottani hatodikos osztállyal. Majd szalagot kötöttünk a két Bolyainak az iskola udvarán álló szobrára. „A mai magyar közérzet: a szétveretettség. A Bolyaik kétszáz év távlatából is le tudják bontani a határokat, amelyek az érző magyarok lelkében soha nem is léteztek. Nem szabad hagyni, hogy lélekben is földaraboljanak bennünket! Ezt tudatosítani a legfontosabb a következő nemzedékben, hogy az itt járt diákok felnőttként ezt a szellemiséget örökítsék át gyermekeiknek.” Kötöny József, a román kormány akkori államtitkára fogalmazott így 2005-ben Marosvásárhelyen. Ilyen értelemben a Határtalanul program ezen az Erdély-kiránduláson is elérte a célját. Talán ezek a bolyais hetedikesek megéreztek valamit abból, mit jelent ez a szó: magyarság. Talán felnőttkorukban belőlük is „érző magyarok” lesznek, s ebben nem ki s része lesz ennek az útnak. Talán ez lesz az átalakulás kovásza. Talán ők már nem fogják lerománozni az Erdélyből érkező magyart, leukránozni a kárpátaljait, leszlovákozni a felvidékit, s leszerbezni a vajdaságit. Talán velük kapcsolatban is fogalmazhatunk így: Romániába mentek, de Erdélyből tértek haza.

Sóvári László osztályfőnök

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a nool.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában