Egymásra találtak a zenében is

– Mikor ejtette rabul önöket a zene szeretete?

Sz. I.-né: – Második osztályos lehettem, amikor egy ismerősömet meghallottam zongorázni. S ahogyan az ujjaival előcsalogatta a hangszer fülbemászó dallamait, egyből megtetszett a dolog. Elhatároztam, hogy én is el szeretném sajátítani a zongorajáték alapjait. Zenei tanulmányaimat a nagybátonyi zeneiskolában, Radics Istvánnénál kezdtem, majd egy sikeres felvételi után a középiskolát már a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában folytattam. Az érettségit követően még Debrecenben maradtam, ahol a Liszt Ferenc Zeneművészeti Fő­iskola Tanár­képzőjébe jártam. Így a zene és a tanítás valósággal összeforrt az életemben.

Sz. I.: – A feleségemmel ellentétben nem nógrádi származású vagyok, ám az közös bennünk, hogy én is nyolcéves koromban kezdtem el ismerkedni a zenével. A gyermekkoromat Hevesen töltöttem, s a helyi zeneiskolában rögtön a trombitával kötöttem életre szóló barátságot. Zeneiskolás éveim alatt három oktatóm is volt, de közülük az első tanáromnak, Mezei László­nak köszönhetem a legtöbbet. A közép- és a főiskolát már Miskolcon végeztem, szintén zenei vonalon. Az egyetemi évek alatt a füzesabonyi zeneiskolában tanítottam először a növendékeket, s végül az én életem is a zeneoktatásban teljesedett ki.

– A két nagyváros helyett miért éppen Salgótarjánt választották?

Sz. I.-né: – Próbálkoztam Nyírbátorban és Karcagon is tanítani, de nem éreztem otthonomnak az Alföldet, vissza­húzott a szívem a nógrádi megyeszékhelyre. S milyen jól tette! A salgótarjáni zene­iskolában nemcsak egy életre szóló hivatást, hanem a szerelmet is megtaláltam…

Sz. I.: – Ezek után mit is mondhatnék? Jobban nem is dönthettem volna, mint 1988-ban, amikor rábólintottam, hogy a salgótarjáni zene­iskola pedagógusa leszek. Engem elsősorban az egy­kori pezsgő zenei élet csábított a megyeszékhelyre, s egyből csatlakoztam is a Salgó­tarjáni Szimfonikus Zenekarhoz, a Koncertfúvós Zenekarhoz és a Kohász Fúvós­zenekarhoz. Emellett tizennyolc éve a kollégáimmal megalapítottuk a Salgó­tarjáni Rézfúvós Kvintettet, amely máig töretlen lelkesedéssel működik. S persze, ahogy idekerültem, egyből megismertem a nejemet, akit 1990-ben feleségül is vettem. Megláttam, és megszerettem!

– A művészeti díjjal elismerték áldásos munkájukat. Fontos, hogy a gyermekekkel megszeretessék a zenét?

Sz. I.-né: –  Az én életemben a zene már nagyon régóta jelen van, s talán azért is lett a lételemem, mert gyermekkorom óta ezzel foglalkozom. Úgy gondolom, ha növendékeimnek tudok csöpögtetni ebből a szeretetből, akkor a zene és a zenélés által érzékenyebbé, valamint nyitottabbá válhatnak a művészetek és egymás iránt is. Ennek köszönhetően pedig boldogabb emberekké válhatnak.

Sz. I.: – A gyermekek fejlődéséhez minden téren nagyban hozzájárul a hangszeren való játék. S ha nem is válik mindenkiből sikeres művész, már akkor is feltártunk a diákok előtt egy olyan di­menzi­ót, amelyet csak a zene képes megnyitni. Szeretek tanítani, gyerekekkel foglalkozni, s úgy hiszem: mindenkit meg lehet tanítani jól trombitálni, ha azt ő is akarja!

Semmi sem véletlen az életben

A házaspárnak egy gyermeke született, aki szüleivel ellentétben a zene és a tanítás világától távol találta meg számításait. A muzsika helyett ő ugyanis az idegen nyelvek tengerében mélyedt el, s jelenleg is tolmács-fordítóként tevékenykedik.

E szeretet sem a véletlennek köszönhető, ugyanis édesanyja mindig érdeklődött a rajzolás és a nyelvtanulás iránt. Édesapja pihenésképpen általában az olvasást választja, s ha a házasok ideje engedi, szívesen járnak túrázni és új helyeket felfedezni is. Egykori diákjaik­kal mindkét zenepedagógus kiváló kapcsolatot ápol, számos tanítványuk máig visszatér a zeneiskolába, hogy beszámoljanak életük alakulásáról.

Borítóképünkön: Szabó István és felesége 1988-ban ismerkedett meg egymással, szerelmük azóta is töretlen

Fotó: H. Cs.