A tegnap könnye, a holnap ereje - kezdődnek a ballagások

Azt mondják, hogy mindig jobban hiányzik valami, mint ahogy azt szerettük, és mostanra már elég biztos vagyok benne, hogy azért akadnak kivételek. Talán nem töröm össze senki lelkivilágát azzal, ha azt mondom, hogy nem sokan szeretnek iskolába járni.

„Féltem. Féltem mindentől.

Mindenkitől.

Az álmoktól. Az eszmétől.

Nem találtam helyem e világban ” 4-5 éves korunkban az óvoda is a földi pokolnak tűnik a délutáni alvással, és tényleg kegyetlenségnek érezzük, ha már nem rollerozhatunk odakint többet, mert esik az eső. Valami ilyesmi a suli is: nem jó reggel felkelni, hamuszürke arccal beülni matekra, ahol aztán bőszen mormolunk valamilyen bevált mantrát, hogy „csak ne engem”. És aztán végigimádkozunk 4, 5, vagy 6 évet, és –élve a közhelyek közhelyével- észre se vesszük, és már ballagunk is. Rádöbbenünk, hogy tulajdonképpen az elmúlt évek összes szépsége mellett elmentünk: a házi másolások stresszes, és napi szinten előforduló élménye, a padra szegezett tekintetek, válaszul a rettegett „Na ki akar ma felelni?” kérdésre.

„Ham-ham. Rágom a tollam végét.

Fogam a műanyagba oroz,

Megfogom már a gondolat szélét ” A felsorolás persze mindenkinek más, még most sem fogjuk fel igazán. Jó dolog nosztalgiázni, számvetést tartani a gyerekkorról, amit együtt éltünk meg. És most jönnek igazán a kihívások, s az elmúlt időszak legidegesítőbb mondata: „De hát bárki le tud érettségizni, ne izgulj!” - emlékeztet minket arra a szívderítő tényre, hogy egy hét múlva ilyenkor mi is rájövünk arra, hogy valóban, mindenki le tud érettségizni. Nem is akárhogyan! Sokat lehetne beszélni a felsőoktatási rendszerről, és arról, hogy mennyire lehetetlennek tűnik az egész, hogy még most jó lenne beülni egy-két matekra, vagy kollektív önsajnálati kört alkotni az aulában, de nem lehet, mert már nincs idő, sietünk, mert ballagnunk kell. Ballagni ki a termekből, át az iskolán, bele a közepébe, ahol már nem lesz javító dolgozat, ahol senki nem fogja neked azt mondani, hogy „ne így csináld”. Ballagni az életbe, ahol páran azért majd akarják, hogy jól csináld, de soha nem jobban, mint ők.

„A világot mely tökéletes

Csodás minden darabja

Perce örök

Én vagyok a magam papja

A horizont oly részletes!

Bár minden így maradna.” Ahogy szépen végigvonulunk, ki-ki a saját iskoláján, és már abban a pillanatban elkezdenek hiányozni a közellenséggé emelt padok, ahova nem lehet füzetet csúsztatni, vagy az utolsó kicsengetés hangja, ami sok évig egyébként is legjobb barátaink egyike volt.

„Gondoltál már a holnapra,

Mit hoz majd neked a sorsod?

S gondoltál már az álomra,

Miért léted báját hordod?

Kérdések égetik az arcod.

Mert nehéz rájuk a válasz.

Magad kell megvívnod a harcod

Mert senkire sem számíthatsz.” Búcsúzni muszáj. Menni kell, mert jönnek újak, és nekünk fel kell nőni, és nem mindent jegyekkel és százalékokkal mérni, és nem pánikolni azon, hogy mennyi dolgunk van, ennek egyenes következményeként pedig megnézni egy egész évadot egy este alatt  a kedvenc sorozatunkból, „már úgyis mindegy” alapon.

„Tenger vagyok. Vad és pusztító

Tenger. Végeláthatatlan titkok országa,

Kincseket rejt minden porcikája.

Látva a horizont végét,

A lenyugvó nap utolsó fényét,

Beteljesül létem

Piciny vagyok e nagy téren.

Egy aprócska pont a világ térképén.

Pici, de szabad pont.” Aztán most már lehet, hogy nem lesz annyira mindegy: lehet, hogy nem fogunk többet tanulni filozófusokról, vagy költőkről, történelmünk meghatározó alakjairól, de fogunk velük találkozni: Esti Kornéllal a villamoson, egyedül, vagy Babits Mihállyal, amikor felemeljük a hangunkat, ha valami nincs rendben, elvégre „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Mert valahol, valakik megtanították nekünk a jó és a rossz közötti különbséget, alapot adtak saját értékrendünk megépítéséhez, bőrünkön tapasztaltuk, hogy milyen fontos ragaszkodni lelkiismeretünk épséghez, és ahhoz a bizonyos jóhoz és rosszhoz, amiből viszünk-, és hagyunk is iskoláinkban.

„Még akkor is ha nehéz.

Emelt fővel hegyre fel!

A boldogságért menni kell!

Mindig! Mindig menni kell!”

                                /Géczi Luca, Mester Ádám - Bolyai János Gimnázium, Salgótarján/