Ugye minden kutya a mennybe megy?

Olvasom a hírt és folyik a könnyem. Demény, a gyepmesteri telepről mentett vizsla elbúcsúzott a földi élettől. A celEB, aki a róla elnevezett közösségi oldalon, gazdája tolmácsolásában, tízezreket nevettet meg nap mint nap és tanított a feltétel nélküli szeretetre. Olyanra, amilyenre csak egy kutya tud. 

A kutya nálunk családtag

Kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes. Hallottam valahol ezt a bölcsességet, amivel mélységesen egyet értek. Amióta az eszemet tudom, mindig szaladgált egy szőrös jószág az udvaron. Az állatok szeretete így gyerekkoromból eredhet, hiszen nagymamáéknál minden évben volt disznó az ólban, csirke az udvaron, sőt, még bárányokat is neveltek. Az apró, pelyhes kislibákat kézbe vettük, simogattuk. Macskákat is tartottak, egerészés céljából, nem kedvtelésből. Ettől függetlenül mi örömmel kerestük a padlás szalmájában a kiscicákat, még a játék babakocsiban is tologattuk őket. Igen, őket, mert számomra az állatok nem személytelen tárgyak, hanem érző lények, a családunk tagjai. Ezért nézem értetlenül a fél méteres láncon tartott, horpadt oldalú, szomorú szemű kutyákat. 

Tegnap örökre elaludt Demény, a vizsla. Így aludt el egy hónappal ezelőtt a családunk 15 éves kuvasza is, miközben simogattam a bundáját és folyt a könnyem. Mert az a baj, hogy az ő életüket nem szabták olyan hosszúra, mint az emberi létet. De abban a néhány esztendőben, amíg kísérnek minket nekünk adják a hűségüket és a végtelen, feltétlen szeretetüket. Lenne mit tanulni tőlük...