Aki a virágot nem szereti...

Nőnap táján elgondolkodtam, hogy szégyen, nem szégyen, sohasem tudtam igazán megbarátkozni a virágokkal. Gyermekkoromban mindig édesapám intézte, ha valamilyen jeles alkalomból a család hölgytagjait fel kellett köszönteni – anyukám például kifejezetten nem kedvelte a vágott szálakat, így ő rendszeresen cserepes növényt kapott ajándékba. A virágokkal kapcsolatos ellenérzéseim később csak terebélyesedtek. Néhai biológiatanár barátom folyamatosan morgolódott velem, hogyan lehetséges az, hogy a 21. században akad még olyan „manus”, aki nem tudja megkülönböztetni a tulipánt a gerberától. Persze ez túlzás, de tény, sohasem szaladtam lelkendezve megszagolni egy-egy példányt, ha megpillantottam a fűből kikandikálva, vagy megéreztem az illatát. 

A főiskolán, a barátnőmnek is gyorsan meg kellett szoknia, hogy nem fog kapni tőlem egyetlen szál rózsát sem, szívesen elviszem moziba, vagy veszek neki bármilyen édességet, sőt ha akad elegendő pénzmag a zsebben, még egy wellnesshétvégére is befizetek, de a virágoktól halálomig ódzkodni fogok.

Szerencsére ő elfogadta a rigolyáimat. A balassagyarmati lakásomban sem található kis zöld sziget a sarokban, tökéletesen növénymentes az az ötvennégy négyzetméteres otthon. Egyszóval, ismert ugyebár a mondás arról, aki a virágot szereti. Nos, én a másik táborba tartozom, biztosan járnak még rajtam kívül sokan hasonló cipőben a földkerekségen, ettől függetlenül azért nem tartom magam rossz embernek. De, nőnapra sem adok virágot!