Harminc felett is van élet

Mindenki másképp éli meg, hogy mennyi idős. Én személy szerint nem szoktam amiatt aggódni, hogy hol tart éppen az éveim száma, így például eszembe sem jutna soha letagadni a koromat. Ugyanakkor tudom, hogy nem mindenki van ezzel így. Főként – és mint mindig, itt is tisztelet a kivételnek – a nőtársaim esetében látom, hogy igyekeznek titokban tartani azt a bizonyos számot. 

A minap beszélgettünk egy fiatalabb ismerősömmel arról, hogy ő is hasonlóképp éli meg az évei számának gyarapodását. Eléggé aggasztja például, hogy idén betölti a harmadik x-et, amely élethelyzetre a legkevésbé sem buliokként tekint, sőt! Igazából ünnepelni sincs kedve. Kicsit elgondolkodtam a hallottakon, majd elárultam neki, hogy én abszolút semmi különöset nem tapasztaltam, amikor annyi lettem, mint ő lesz: ugyanúgy ébredtem fel a születésnapom előtti napon, mint másnap reggel. 

Én úgy gondolom, hogy inkább örülni kellene a korunknak, már csak azért is, mert egyszer vagyunk épp annyi idősek… és különben sem az számít, hogy hány évesek vagyunk, hanem, hogy mennyinek érezzük magunkat. 

Az öregedés pedig nem jó vagy rossz, hanem természetes, hiszen születésünk pillanatától lényegében egyre korosabbak vagyunk, és ez a folyamat – a szerencsések esetében – sokáig tart. Vigasztalásként végül azt mondtam ismerősömnek, hogy kövesse példámat: néhány nap, és egy évvel idősebb leszek, de ennek ellenére nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget a koromnak, elvégre nem vagyok én kéményseprő!