Családokat szakít szét a tőlünk néhány száz kilométerre tomboló háború

Reggel felkelünk, kávézunk, munkába indulunk. Egész nap tesszük a dolgunkat és közben azon aggódunk, hogy vajon lesz-e időpont a fodrásznál. Esténként talán annyira sem méltatjuk a társunkat, hogy megkérdezzük, milyen napja volt. 

A gyerekek a telefonjukkal kezükben vonulnak el a saját szobájukba, az óvodásnak jó esetben még esti mesét olvasunk. A hétvégéhez közeledve az a legnagyobb dilemmánk, hogy mi kerüljön a vasárnapi asztalra. A húsleves és a palóc gulyás között vacillálunk, főfogásként csirke készül, paprikásan, és talán még a desszertre is jut időnk. 

Egyik napot követi a másik, monoton egyhangúságban, de vannak olyanok is, amik tartogatnak apró meglepetéseket. A forgó mókuskerékben rohanva talán csak akkor gondolunk a szomszédunkban zajló eseményekre, amikor a hírekben meghalljuk a legújabb fejleményeket. A háború tőlünk néhány száz kilométerre tombol, családokat szakít szét, életeket követel, házakat dönt romba. 

Ami számunkra oly természetes, az ott szinte elképzelhetetlen. Az óvodás és iskolás gyerekek a felzúgó sziréna hangjára automatikusan vonulnak a sötét pincékbe. Nekik nem az a legnagyobb katasztrófa, hogy egy telefonos játékban nem sikerül a következő szintet teljesíteni. Nem egyértelmű, hogy lesz-e finom ebéd, lesz-e víz, áram és meleg otthon... Az sem biztos, hogy lesz holnap. 

A híradóban felvillanó romos képek eszembe juttatják: a boldogság egyáltalán nem magától értetődő.