Bezzeg a mi időnkben...

Régen, amikor nagymamám úgy kezdett egy mondatot: „bezzeg a mi időnkben...”, csak forgattam a szemem és nem értettem mi lehetett jó abban, hogy gyerekként a libákat őrizték a réten. Hat osztályt végeztek, elég korán férjhez mentek, ha szerencséjük volt, ahhoz, akit szerettek. Gyerekeket szültek és vezették a háztartást, művelték a kertet. 

Arról is meséltek, hogy életük során csak néhányszor jutottak el nyaralni, átélték a világháborút, amelyben sokan elveszítették szeretteiket. Mégis kemény munkával és kitartással élték tovább az életet. A kenyeret maguk sütötték, aminek az udvaron lévő kemencében pirult a héja aranybarnára. 

Édesanyám is már-már meghatódva idézte fel mindig fiatalsága emlékeit. A bálokat, amikor még zenekar húzta a talpalávalót, és a szülők árgus szemekkel óvták gyermekük jó hírét. Ha kicsit szorosabban simultak egymáshoz a párok, a kedves mama szeme szikrákat szórva jelezte, hogy nem tartja illendőnek ezt a viselkedést. Abban az időben a lányok csak akkor táncolhattak, ha felkérték őket. Amennyiben erre nem került sor, egész este ülhetett a táncparkett szélén a megszégyenült hajadon. Mostanában azon kapom magam, hogy egyre többet nosztalgiázom. Egy-egy régi zeneszám juttatja eszembe fiatalságom napjait. A születésnapi tortán világító újabb gyertya fényénél megszépülnek a régi emlékek. 

Attól tartok, nemsokára én is azt hangoztatom majd a gyerekeimnek: bezzeg az én időmben!