A „jégember” mellé szegődött a meteorológiai mázli

Ahogy egyre hidegebb kint az idő, úgy aggatják mind gyakrabban barátaim rám a „jégember” jelzőt. Ami voltaképpen érthető, hiszen mit sem törődök a hőmérő állásával, bátran felpattanok a kerékpár nyergébe, és erőteljes tekerések közepette közlekedem Balassagyarmaton. 

Nem érdekelnek a körülöttem repkedő mínuszok, ha nem esik le komolyabb hómennyiség és nincs tükörjég az úttesten, én bizony bevállalom a kisvárosi bringázást. Ráadásul javarészt a kesztyűt sem veszem fel a kezeimre, és ha csak enyhe a fagy, még a sapkát is mellőzöm a fejemről. Ezen a télen mellém szegődött a meteorológiai mázli, mert ebben az esztendőben még egy nap sem telt el anélkül, hogy a kétkerekű járgánnyal ne jutottam volna el A pontból a B-be, a keleti szélen lévő kórháztól a nyugati lakótelepig barangolok az Ipoly-parti szülőföldemen. 

Bezzeg akadnak olyan ismerőseim, akik a dermesztő időt veszettül nem kedvelik. Ilyen volt néhai Béla cimborám, aki kétszer is megfordult a varázslatos Indiában, sőt egyszer a legizzasztóbb júliusi forróságban, ugyanakkor télen még attól is ódzkodott, hogy gyalogosan menjen el bevásárolni. Én már csak maradok ennél a jégemberi virtusnál, amiben akad egy nagy példaképem. 

Az olimpiai és világbajnok német sílövő, Sven Fischer a legmeredekebb hidegben is kesztyű nélkül versenyzett, kapta elő a puskát, amikor célozni kellett, és egyszer sem fagyott rá az ujja a ravaszra, lett légyen a helyszín a svédországi Östersund vagy a távoli orosz tajgán Hanti-Manszijszk.