Azt hiszem, sehol a világban nem tévednék el könnyen – Hegedűs Henrik jegyzete

A napokban elgondolkodtam azon, hogy az elmúlt négy évben mindössze kétszer tettem ki a lábam Nógrádból. Még 2019-ben Vácon zsűriztem egy diákvetélkedőn, míg idén január elején egy családi ebéden vettem részt Sződligeten. Messzebbre nem jutottam. 

Gyermekkoromban jártam Csehszlovákia észak-nyugati felén, az NDK-ban, Krakkóban és Bécsben, míg a legtávolabbi, egyben legkalandosabb utazásom Észtországba vezetett, közel harminc esztendeje, Lengyelországon, Belorusszián, Litvánián és Lettországon át Tallinnba, majd vissza, egy rozzant Skoda Favorit hátsó ülésén, a csomagok közt gubbasztva. Érdekes módon az olimpiai eszme elszánt megszállottjaként és kutatójaként sem vágytam arra soha, hogy személyesen megtekintsem a versenyeket, hiszen a tévé, illetve később az internet jóvoltából jóval, de jóval többet láthatok a küzdelmekből, csörtékből, meccsekből, láb- és kartempókból, mintha ott, a nézőtéren ülném-állnám végig az egészet.

Holott földrajz szakra jártam, a térképet igen jól ismerem, azt hiszem, sehol a világban nem tévednék el könnyen, filmszerű a memóriám, ha egyszer jártam valahol, az bevésődött az agyamba, és ha máskor visszatérek, egyszerűbben feltalálom magam az idegen közegben. Mégis, én az otthonmaradók táborát gyarapítom. Igaz, az életkörülményeim sem engedik meg nagyon, hogy többnapos utakra távozzak az otthonomból, elvégre egyedül lakom, és hát a házi kedvencekkel törődni kell, etetni-itatni, simogatni őket.

Azt hiszem, ez már így is marad.