Szerelmi élet Lédától a jól csókoló karancssági bikáig

Ritkán utazom Salgótarjánba. A mindennapokban átlag tíz-tizenöt percet töltök az autóbuszon, de ilyenkor ez az időtartam megnégyszereződik. A tájat jól ismerem, a házakat, a szalmatercsi és ságújfalui temetőket a domboldalon, a síküveggyár hűlt helyét, úgyhogy inkább olvasok. 

Visszafelé tartva, most éppen Bölöni György Ady Endréről szóló visszaemlékezését lapozgattam, és annál a fejezetnél tartottam, amint a Párizsban tartózkodó költő menthetetlenül szembesül a vérbajával, amikor fura hangok ütötték meg a fülemet. A kora délutáni órán sok középiskolás diák ment haza a járattal, és az előttem lévő ülésen két csitri lány hahotázva beszélgetett. Egyikük jellegzetes palóc tájszólással, ám cseppet sem az irodalomból ismert nyelvet használva, kiabálva dicsőített egy karancssági srácot. Akarva-akaratlan hallottam, ahogy az egész busz számára elzengi, miként csókol, mennyire jó az ágyban. Csak úgy repkedtek a b-vel, f-fel, g-vel kezdődő szitokszavak, félpercenkénti harsány kacagásokkal vegyítve. Nosza rajta, be is csuktam a könyvet, mert ekkora hangzavarban képtelenség koncentrálni a leírtakra. 

Kitekintve az ablakon, elgondolkodtam, micsoda kontraszthatás ez: a történelem egyik legnagyobb magyar költőjének életműve, Léda asszony szerelme, a varázslatos francia főváros hamisítatlan miliője, és a Salgótarján és Balassagyarmat közötti autóbuszjárat közege. Aztán inkább visszaillesztettem a szemüveget, és olvastam tovább...