Életmesék

2022.01.16. 19:50

A felvidéki csempészek életét és Nógrád vármegye mindennapjait mutatják be a kötetek

Sokáig nem beszéltek, nem beszélhettek az emberek azokról a történetekről, amelyeket Farkas Ottó felvidéki író könyvekbe foglalt. A tizenhat kötettel büszkélkedő szerző a saját kíváncsiságának kielégítése mellett azért is „meséltette” az időseket, hogy hitelesen megmaradhasson az utókor számára például az, hogyan osontak át a határon a csempészek, és mit éltek át az emberek a nehéz időkben. Egyre kevesebben vannak, akik el tudják mondani, milyen világot éltek akkoriban a történelmi Nógrád vármegyében.

Fodor Orsolya

Lenke néni és testvére, Rozika 2019-ben. Fodor Józsefné (balra) az utolsó életben maradt testvér, ő számolt be az emlékeiről

Forrás: NMH

Lenke néni és testvére, Rozika 2019-ben. Fodor Józsefné (balra) az utolsó életben maradt testvér, ő számolt be az emlékeiről

Forras: NMH

A múlt emlékeit eleveníti fel könyveiben – összesen tizenhatban – Farkas Ottó felvidéki, dobfeneki író, aki úgy véli, hogy az emberek jobban szeretik a valós történeteket, mint azokat, amelyek csak a fantázia szüleményei. Ennek az lehet az oka, hogy az idősebb olvasó magára ismer az elbeszélésekben, a fiatalabbak pedig szüleiket vagy nagyszüleiket fedezhetik fel bennük. 
A határ túloldalán, alig néhány kilométerre Ceredtől érezni lehetett, hogy már nem Magyarországon járunk. Az elmúlt évtizedek alatt az épületek más irányban változtak meg, mint szűkebb hazánkban. 
Az író, korábbi újságíró otthonának dolgozószobája kisebbfajta könyvtárként fest, ahol több száz vagy akár több ezer könyv tanúskodik gazdájuk történelmi múltunk iránti elhivatottságáról. Ebben az irigylésre méltó környezetben beszélgettünk Farkas Ottóval. 

Felnőtt fejjel is mesélteti az embereket 

– A szájhagyomány útján terjedő magyar kulturális emlékek iránti érdeklődésem már gyermekkoromban kezdődött. Hatévesen egy betegség miatt ágyhoz voltam kötve, s hogy ne unatkozzam bent a szobában, a felnőttek magyar népmesékkel, környékbeli mondákkal és igaz történetekkel szórakoztattak – elevenítette fel a 70 esztendős író. Mint mondta, később az újságírói pályája során is szívesen beszélgetett az emberekkel régi történetekről, sőt a nyugdíjba vonulása óta – a felesége kérésére – kifejezetten gyűjteni kezdte a kultúrtörténeti emlékeket. Ezek között akad igazolt, hiteles történet, de előfordulnak ellenőrizhetetlen legendák is. 

Köteteiben megőrzi múltunk emlékeit 

Farkas Ottó szerint ezeket a kulturális értékeket le kell írni, mert az emlékeinkben csak addig él a múlt, amíg lesznek, akik érdeklődnek iránta és meghallgatják azokat. Ami le van írva, az nem merül a feledés homályába, így bármikor kikereshető, elolvasható és továbbmesélhető. 
– Az olvasóimtól gyakran kapok írásra ösztönző visszajelzéseket, sőt sok esetben maguk az érintettek keresnek fel, mert szeretnék elmondani saját történetüket. Mindez előrevisz a munkában. Sok olvasómmal írásban és személyesen is tartom a kapcsolatot, így követni tudom azt is, hogy mik az igényeik – mondta. 
A lejegyzetelt történetek nagyrészt azokról az évekről szólnak, amikor még máshol húzódott az államhatár. Írt könyvet például a felvidéki magyar családok kitelepítéséről, de a művei között találhatók mondás-, anekdotáskötetek, misztikus és romantikus történetek egyaránt. A sztorikat nagyrészt Gömörben és Nógrádban gyűjti, s a felvidéki területeken élők már ismerik és várják könyvei megjelenését, míg Magyarországon az emberek csak most kezdik megismerni írásait. 

Családban maradtak a csempészsztorik 

– Felvidékiként természetesen az én családomat is érintették az itteni események, és a nagyszüleim is átjártak a határ túlsó oldalára, sőt munkát vállaltak, amivel a saját biztonságukat is veszélyeztették. A trianoni békeszerződést követően a határ menti településeken virágzott a csempészkedés, ahogy azt a könyvemben Szabó Rozália példáján keresztül is bemutattam – fejtette ki Farkas Ottó. Az elmúlt két-három évtizedben megfigyelte, hogy egyre kevesebbet beszélgetnek egymással a családtagok és az ismerősök, így a helytörténeti jellegű események jó része feledésbe merült. 

Eddig tizenhat könyvben idézte fel a múlt történeteit Farkas Ottó író 
Forrás: F.O. / NMH

Fél életen át nem beszélhettek nyíltan 

– Az 1990-es években újságíróként jártam a vidéket, a riportok felvétele után még sokáig beszélgettem a háziakkal. Szinte várták, hogy meghallgassa őket valaki, hiszen a rendszerváltás előtt egy fél életen át senkinek nem beszélhettek az őket ért sérelmekről, mert féltek a hatalom bosszújától – hangsúlyozta az író. – A szüleim például három évet töltöttek Csehországban kényszermunkán, de arról az időről még nekem sem meséltek, inkább sírba vitték magukkal az emlékeiket. Ha érdeklődtem, akkor mindig másra terelték a szót. A nagynéném árulta el, hogy nem magukat szerették volna védeni a hallgatásukkal, hanem engem. 
A rendszerváltás után viszont megnyíltak az emberek, és meséltek. Amikor újságíróként a vidéket járta, már sokan elmondták a történetüket. A szerző mindezeket rögzítette, és fényképet is készített melléjük. Az csak később rajzolódott ki, hogy mit fog ezekkel kezdeni, hiszen eleinte csak a kíváncsiság motiválta. 
A nyugdíjazása után jött el annak az ideje, hogy a húszéves felvételeket visszahallgassa. Amikor ez megtörtént, még több kérdés fogalmazódott meg benne, így újra megpróbálta felkeresni korábbi interjúalanyait. Miközben sorra járta a településeket, rá kellett jönnie arra, hogy a korábbi mesélők közül már csak kevesen maradtak életben, a gyermekeik pedig sok esetben nem is ismerték a szüleik történetét. Talán ennek a titkolózásnak ugyanaz lehetett az oka, amiért az édesanyja és az édesapja sem avatta be az írót a kényszermunkával töltött éveik történéseibe. 

Mára a naplók váltották fel a szemtanúkat 

– A könyveim iránt korábban leginkább az idősebb korosztály érdeklődött, és az első kötetem után sok megkeresést kaptam az olvasóktól, akik elmondták, hogy ők is hasonlókat éltek át abban az időben, és szívesen megosztanák velem a saját történetüket. Ebből néhány esztendőn keresztül évi két könyvet is ki tudtam adni, de hirtelen elkezdett rohamosan csökkenni azok száma, akik még emlékeztek azokra a nehéz időkre – mondta. 
2015 után jobbára már csak másodkézből kapta a történeteket, de azokat is épp úgy értékesnek tartja, mint a személyes tapasztalatokat. Legújabban a fiókok mélyéről kerülnek elő a naplók, amelyek tartalmazzák, mi is történt valójában évtizedekkel ezelőtt. 
A fiatalok, amikor ilyen kincsre bukkannak, egyre inkább kezdik felismerni, hogy kordokumentum van a birtokukban, és sokan szeretnék azokat közkinccsé tenni. 
– Most, a világjárvány idején nem vállalkozom a látogatásra, de vendéget szívesen fogadok az otthonomban, mert nem szeretnék senkit megakadályozni abban, hogy elmondja a történetét – emelte ki Farkas Ottó. 

Barátságok alakultak ki és szerelmek szövődtek 

Farkas Ottó Csempészek finánctűzben című könyvében idézi fel a zabari Ludvig Vilmosné emlékeit. Rozika néni már két éve elhunyt – 97 esztendős korában –, hét testvére közül már csak egy van életben. Fodor Józsefné tíz évvel fiatalabb, mint a nővére, és bár ő nem járt át a határon, de emlékszik azokra az időkre, amikor ezt sokan megtették. 
– Mindenki az erdő felé indult akkoriban Csehszlovákiába, mert ott nem ellenőrizték a határt annyira, és biztonságosabban át lehetett jutni. Akkoriban másabbak voltak az emberek, és jobban tartották egymással a kapcsolatot, mint ma. Nemcsak vásárolni és cserélni szöktek át a határon a legtöbben, hanem azért is, mert barátságok alakultak ki és szerelmek szövődtek – mondta a 89 esztendős Lenke néni. 
A háború ideje alatt az éjszakák voltak a legrosszabbak, mert amikor meghallották a repülők zúgását, gyakran otthon sem mertek maradni. Sok család egy erdőszélen álló ház pincéjében húzta meg magát a falu határában. A felnőttek több esetben nappal sem engedték ki a gyerekeket a házakból, de ez nem sokáig tartott, mert a településen megjelent katonák senkit sem bántottak, barátságosak voltak. A könyvekben gyakorta ennek éppen ellenkezőjét írják, de ő csak arról tud beszámolni, amit megtapasztalt. 
– A mai fiatalok már el sem tudják képzelni, hogy milyen volt az élet a második világháború idején és 1945 után. Mivel kevés volt az élelem, különös jelentőséggel bírt, hogy még a gyerekek is kivegyék a részüket például a kerti munkából – mondta Lenke néni. Hozzátette: ő már tízévesen dagasztotta a kenyeret, kapálta a krumplit, és a sok teendő miatt 13 esztendős korában abba kellett hagynia az iskolát, mert családjának szüksége volt az ő munkájára is, hogy boldogulni tudjanak az életben. 
 

Szabó Lenke szívesen mesél a régmúltról, de a jelen híreit is elolvassa a hírlapból
Forrás: F.O. / NMH

Megtanulta, hogyan szökjön át

„… amikor először magával vitt, kerülőt tettünk. A hosszabb utat választotta, Utas felé, kocsiúton, és nem szürkületben indultunk, hanem napvilágon, hogy jól megfigyelhessek mindent. – Azért jöttünk erre, lányom, mert szeretném, ha látnád azt a helyet, amelynek a közelében nem ajánlatos tartózkodni! – mutatott édesanyám egy út menti épületre. – Nagy ívben kerüld el még a környékét is. Inkább gázolj át a hegyeken, a völgyeken, a búzatáblákon, de annak az épületnek a közelébe ne merészkedj!” 
 

Csempészkedett felnőttként is

„… A salgói bányászok akkortájt jutalék gyanánt ingyen kapták a cigarettát, a férjem azonban nem dohányzott. Ahogy kézhez kapta, úgy, bontatlanul hazahozta, én pedig átcsempésztem a határon és eladtam. Az árán vettem sót, cukrot, meg egyebeket. A Csehszlovákiából hozott élelmiszer egy részét itthon eladtam, mármint a fölösleget, csak annyit tartottam meg belőle, amennyi kellett. No, akkoriban már jól jövedelmezett a csempészkedés. A konyhára valót előteremtettem belőle…” 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a nool.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a nool.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában